BARNA FERDINÁNDmisc.bibl.u-szeged.hu/26867/1/019_017_001-084.pdfkintetben szüksége anyasg...

A M O R D Y A Í Á K P O G Á N Y I S T E N E I É S

ÜNNEPI SZERTARTÁSAI.

BARNA FERDINÁND L . T A G T Ó L .

B U D A P E S T , 1879.

A. M. T. AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ-HIVATALA.

(Az Akadémia épületében.)

Budapest 1879. Az A t li ο η a e li m r. tirs, künyvnyomdája.

A mordvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai.

(Olvastatott a Magy. Tud. Akadémia 1877. april 16-án tartott ülésében.)

A finn-ugor népismeret még napjainkban is egészen műveletlen tér. Castrén M. A-nak, ki e téren is mint úttörő lépett föl, őseink hitregész etét összebasonlítgatólag tárgyalta-közben dúsabb tudományos anyaga csak is a legtávolabbi rokonnépekről volt, melyeknek területén leginkább fordulhat vala meg. Természetes tehát, hogy azon rokon népek, melyek mind. nyelvökre, mind életmódjokra nézve a finnséghez kö-zelebb állanak, a vizsgálónak világosb találkozási pontokat is szolgáltathatnak az összehasonlításra. Sajnos, hogy az e te-kintetben szükséges anyag mindeddig még nincs egybegyűjtve, vagy talán inkább tudományosan rendezve. Ugyanis a rokon népek sajátságos helyzetét, erkölcseit, pogányünnepi szertar-tásait sat. tárgyazó tömérdek irat található szétszórtan, külö-nösen az orosz időszaki irodalomban. Ezenkívül a Sjög-rén gyűjteményei a szentpétervári Akadémia levéltárá-ban tartalmaznak mind nyelvészeti, mind különböző vi-dékekről gyűjtött népismereti kéziratokat, melyeket ő csak részben dolgozhatott fel. Talán még ennél is fontosabbak a néhai Köppen kéziratai. De kétségkívül valamennyi között leggazdagabb kincseket tartalmaz a Földirati társaság levél-tára Sz.-Pétervárott, a hova főleg az orosz papságtól harmincz év óta folyvást özönlenek az ethnographiai leírások. A tár-saság levéltárában évről évre lehet követni a beküldött kézira-tokról szóló lajstromokat, habár sajnálhatólag a küldemények a lajstromokban igen gyakran csupán csak a kormánykerüle-tek és egyházi községek nevével vannak megjelölve. A társa-ságnak szokása volt e kéziratokat, a szerint a mint beérkeztek, a tagoknak bírálat végett kiosztani, a minek megtörténte után

M . T . A K A D . É R T E K E Z É S E K A N Y E L V É S S Z É P T U D . K Ö R É B Ö L . 1 *

4 . BARNA FERDINÁND. '

levéltárba tétettek. A zürjeneket illető dolgozatok bírálója hosszú időn át a hírneves Sawwaitov látszik voltnak, a mord-vaiakat illetőknek pedig Melnikov P. I. A társaság Értesítőjé-ből az látszik, hogy már 1852—54 a mordvaiakra vonatkozó-lag oly gazdagon érkeztek a kútforrások, hogy egy a mord-vaiak történelmi és népismei állapotát tárgyazó terjedelmesb ismertetés kiadásáról kezdének tanácskozni. A történelmi adatok összegyűjtése a társaság egyik tagjának osztaték ki, hanem Melnikow P. I., a ki mint hirlapszerkesztő Nizsni Now-gorodban közel két évtizeden át vizsgálgatta a mordvaiak ré-gibb és ujabb helyzetét, az egész mű szerkesztését magára vállalá. Ámbár már két izben volt fölemlítve, hogy a mű kö-zel jár a befejeztetéshez, eddigelé nem jelent még meg be-lőle semmi. Lehet·, hogy ennek az ügyet szivén hordozott Na-desdin társulati elnök bekövetkezett halála az oka.

^ 7 1867-ben mindazáltal Melnikow ur, a ki jelenleg Moszk-.JTt · C-. vában a levéltár őre, megkezdette a közzétételét egy a mord-

vaiakat tárgyazó történelmi-néptani czikksorozatnak a Ka t -kow Pmskii Wástnik czimű folyóirata jul. sept. és okto-beri számaiban. E mű a mordvaiak történelmével kezdődik, mely sok tekintetben emlékeztet bennünket az esztbek sza-badságukért vívott hősies küzdelmeire. A történelmi előadás után következnek a mordvaiak pogány emlékezései, melyekből ezúttal adjuk az olvasónak azon részt, mely eddigelé megje-lent, mutatványául annak, mily gazdag források állanak még a néptanmüvelőnek rendelkezésére. Melnikow, a ki közle-ményei folytatásában egyéb gondjai által volt akadályozva, ezután is szándékozik a közleményeket folytatni, s minden Is-tenség és Istenasszony tiszteletére tartozó ünnepi szertartá-sokról és a nép szokásairól külön leírásokat adni. Nevezete-sek azon következtetések, melyekre a szerzőt eme búvárlatok juttatják vala. 0 tudniillik ar ra az eredményre jutott , hogy a legtöbb éjszaki és keleti oroszországi népies ünnepi szertartá-sok a szentek névünnepén pogány finn szertartások, és a lakosság turáni eredetét bizonyítják. Déli és nyugati Orosz-országban azoknak semmi nyoma.

A létező hozzáadások némely finn kútfőkre való ujjmu-tatások. Az előadási modorban is tétettek némi változtatások.

A MORDVAIAK POGÁNY ISTENEI ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 5

I;

Csám-Páz, a világ alkotója és fentartója. — Saitan születése és gőgje. — A világ teremtése. — Csám-Páz leánya Ange-Pat'ái Istenek ' anyja, minden jónak kútforrása. — Az Ange-Pat'ái szülte Istenek s Isten-asszonyok. — A tizennégy főistenség. —Ange-Pat 'á i jó szellemei, Saitan gonosz szellemei. — A moksaiak Istenségei. — Az ember teremtése. — Mint a fáknak a levelei és virága, ugy a népnek a vallása és nyelve. — Az Istenek szép szűzeket liősleuek, ezek gyermekei fejedelmek.

•A mordvaiak, köztudomás szerint, soha sem imádának képeket avagy. teremtett dolgokat. Igen is tisztelik vala a szent fákat, melyek tövénél áldozataikat tevék, de soha sem isteníték őket. Könyörögtek néha a naphoz és holdhoz is, de folyvást Isten alkotásainak tart ják vala őket. .

Tavaszi vetés idején juhokat, ludakat s más egyéb ál-latokat áldozván, hosszú könyörgésben kérnek vala az Istentől szép időt és termékeny évet, s végezetül a naphoz e szavakat intézek: Magas nap! te világítasz az egész ország fölött, vilá-gíts, kérünk, mi fölöttünk és a mi javaink fölött is. U j hold idején, midőn éjjel könyörögnek, áldozat, és Istenhez való kö-nyörögtük után végezetül a holdra nézvén, így szólanak : Hold, világítsd meg az egész országot, s világíts meg minket is. E könyörgés-záradékokból minden régibb búvárok azon hamis következtetést hozták ki, mintha a mordvaiak a napot és hol-dat isteni tiszteletben részesítették volna, de ilyesmiről sem a keresztyén, sem a kereszteletlen mordvaiak nem tudnak semmit, hogy ilyesmi valaha szokásban lett volna. Épen így nem tud-nak semmit előhozni a nap és hold istenítéséről.

A mordvaiak egyetlen legfőbb Istent hisznek vala, a kitől az egész látható és láthatatlan világ függ vala. Neve az erzaiek és terjukhánoknál Páz vagy Csám-Páz, vagyis legfőbb Isten, a Mokskiaknál a nevcTSkai. " .

. A mordvaiak felfogása e legmagasb lényről a következő: Neki nincs se kezdete, se vége nem lehet. Őt embernek látni lehetetlen, valamint az alatta álló isteneket sem. A mennyég-ben lakik, — de hogyan, ázt senki sem tudhatja. Uralkodik a föld felett, s föld és ég, az ég csillagai, az istenek, vagyis tes-


tetlen lények vagy szellemek, emberek vagy állatok, magok a gonosz lények is mind ő tőle vették kezdetöket. Az összes látható és láthatatlan világ teremtője és fentartója, a ki a neki engedelmes istenekkel és istenasszonyokkal tar t rendben mindent. Csám-Páz a teremtményeit szereti, s tőle jön min-den jó. Azonban nehogy az emberek megfeledkezzenek róla, megengedte Saitánnak gonosz lényeket teremteni, s mocsa-rakba és mély vizekbe helyezte el őket.

H a az ember ellenére tesz valamit Csám-Páz-nak, — megengedi a rossz szellemnek ártani az embernek, — de ba megtér és könyörög hozzá, hogy szabadítsa meg őt a gonosz-tól, Csám-Páz eltiltja a gonosz szellemet a további ártástól, s visszarendeli a vízben ülnie. De csupán a könyörgés nem ele-gendő a megbántott Isten kiengesztelésére, hanem múlhatatla-nul szükséges, a neki engedelmes istenségeknek mind külön, mind családostul való szolgálata, s még elengedhetetlenebb ennél a jámbor élet. .

A moksaiak megszokott könyörgése a legfőbb istenhez rövidke: Skai! otsu Skai, verdu Skai, vanymyst! Isten, legfőbb isten, ős isten, könyörülj ra j tunk! Az erzáiek és terjukhánok-nál ez: Csám-Páz, község Istene könyörülj ra j tunk! Midőn a mordvaiak valamelyikhez könyörögnek Isteneik közül, minden könyörgésök elején a főistenliez fordulnak. Magának Csam Páz-nak sem külön ünnepét nem ülik, sem külön áldozatot nem tesznek neki.

Egy örök Istenen kivül ismernek még a mordvaiak ő te-remtette jó és gonosz lényeket. Fogalmok szerint e lények avagy szellemek, csak úgy mint az emberek, nemzés által sza-porodnak, és sok van ilyen világszerte. Mindenütt van egy-egy ily láthatatlan Istenség, a ki a legmagasb Isten parancsait tel-jesíti, vagy pedig a világnak, neki kormányzás végett átenge-dett részletét kormányozza. Ez valamennyi mordvainak a hite, csakhogy az erzáiek és moksaiaknak ezen alsóbbrendű Iste-nekről és ezeknek a világ kormányzásában való részességükről való felfogásuk különböző.

Az erzáiek és terjukhánok ezt így tud ják : Midőn Csám-Páz a világ teremtését elhatározta, egy szellemet teremte, a k i majdnem mindenben hasonló volt hozzá, és a kinek segítse-


gére kell vala leDni a világ teremtésében ós kormányzásában. Ez az ő teremtette szellem Saitan vala.

A Szamarai kormányzóságbeli Buguruszlau kerület Vei-kamova falujában 1858-ban egy Saverski Fedor nevű pap ho-rogra keríté Saitánt, s tőle hallá a világ teremtését tárgyazó következő tudósítást:

Egyszer, mikor még a világon vizén kivül semmi egyéb nenf volt, Csám-Páz a nyilt tengeren egy kőszálon hintálód-zott, magában azon tanakodván, hogyan teremtse meg és kor-mányozza a látható világot.

Mondá tehát : »se testvérem, se oly társam, a kivel e dolgot megbeszélhetném.« így szólván, kedvetlenül a tengerbe pökött, s tovább haladt.

Darab utat úszkálván, körültekinte Csám-Páz, s észre-vevó, liogy a nyála egy nagy hegygyé változott, mely utána úszik vala. A hegy elpusztítása czéljából Csám-Páz ráütött a botjával. Legott előugrék belőle Saitán s igy szóla:

»Nagy gondban vagy Ur a miatt, hogy nincs se testvé-red, se oly társad, a kivel tanakodhatnál, s megbeszélhetnéd a világ teremtését; én, ha úgy tetszik, kész vagyok tistvéreddé lenni.«

Megörült neki Csám Páz s mondá: »Jól van tehát, légy nekem nem ugyan testvérem, de

igen is társam. Alkossuk meg a földet. Miből csináljuk? Vizén kivül itt semmi egyéb nincs.

Saitán hallgat, dehogy tudja ő, miből kellene a. földet megalkotni.

»Bukjál alá hajtárs a tengerbe, mondá neki Csám-Páz, a fenekén föveny van. Hozz belőle egy keveset, majd abból csináljuk a földet.«

»Én is épen azt akarám mondani, bátya« okoskodék Sai-tán, a ki nem akará mutatni Csám-Páz-nak, hogy őt magánál többnek és többet tudónak tartja, s Csám-Pázt folyvást test-vérének szólítja vala, holott ez őt csak bajtársául fogadá el.

»No szállj tehát alá a fenékre fövény-hozni, mondá Csám-Páz, de ar ra vigyázz, hogy mikor hozzá akarsz kezdeni, az én nevemet említsd.«

Őaitán alábukott a fenékre. Hanem büszkeségében nem


akará a Csám-Páz nevét említeni, hanem a helyett a magáét említi vala. Azért tehát egy szemet sem kaphatot t : a tenger fenekéről láng csapa fel és Saitant köröskörül megégeté. í gy megégve felszálla a tenger színére.

»Nem tudok, bátya, monda Csám-Páznak, egy szemet sem felhozni, mert a tenger fenekérél láng üti fel magát, s majdnem egészen tönkre tett.«

»Eredj még egyszer bajtárs a tenger fenekére«, mondá ismét Csám-Páz, »csak a nevemet említsd, s nem fog bántani a láng.«

Saitán ismét lement a tenger fenekére, de gőgje most sem engedi vala neki a Csám-Páz nevét említeni. Saitán ismét csak a maga nevét említé, és a tűzláng keményen megperzselő újból. .

Saitán ismét felszálla s Csám-Páz előtt megint fövény nélkül jelenék meg.

»Hát hogy s mint jár tál bajtárs, hoztál-e fövényt?« kérdé tőle Csám-Páz. '

»Nem hoztam, bátya, a tűzláng még az előbbieknél is jobban megégetett.«

»Említéd-e baj társ az én nevemet?« kérdő Csám-Páz. Saitan, mivel okosabbat tenni nem tudott, megismeré,

bogy a Csám-Páz nevét nem említette. »Micsoda nevet említettél, bajtárs?« »A magamét, bátya,« feleié Saitán. ' »Hallod, bajtárs«, mondá erre Csám-Páz, »eredj har-

madszor is a tenger fenekére, s hozz onnan fövényt az én ne-vem említvén. Hanem tartsd eszedben jól, bajtárs, hogy ha megint nem az én nevemet említended: tehát a tűzláng egé-szen meg fog égetni, úgy bogy nem marad belőled semmi.«

Saitan tehát harmadszor is lemene a tenger fenekére, s csakugyan most félelmében a Csám-Páz nevét említé és boza is egy tele szájnyi fövenyt. A tenger felszínére jutván, át is adá a fövenyt Csám-Páz-nak, de nem mind, hanem egy részét visz-sza tar tá a pofájában, igy gondolkozván magában: legyen, hadd teremtse meg a bátya a maga földjét, majd én is megte-remtem a magamét.

Csám-Páz elkezdé a fövenyt a tengeren ide s tova szórni,


mely növekedés által földdé alakult át. Hanem azon mértékben, melyben a fövény-szemek a tengerben növekednek vala, azon módon kezdének azok is duzzadni, melyek a Saitán pofájában elrejtve valának. A feje egész kegygyé nőtt tőlök. Kiállhatat-lan fájdalmat érezvén, elkezdett Saitán szörnyen ordítani.

»Minek kiáltasz bajtárs,« kérdé tőle Csám-Páz. Saitan nem tudott jobbat tenni, mint megvallani. »Nem köptem ki bátya,« — mondá — a földet egészen a

számból, most a föld elkezdett nőni a fejemben, s tűrhetetlen fájdalmam van tőle.«

Csám-Páz megiité kormánypálczájával a Saitán fejét s mondá:

»Köpd ki a fövényt bajtárs, és gyógyulj meg.« Saitán elkezdé a fövenyt kiköpni a szájából, de oly erő-

vel, hogy a nyirkos, s még eléggé meg nem szilárdult föld rengeni kezdett bele, s ezen földrengésből támadtak a mély-ségek, kegykasadékok és völgyek, abból a fövényből pedig, melyet Saitán kiokádott, a halmok, begycsúcsok és bérezek támadának.

A mint Saitán a bajától megszabadult, mondá neki Csám-Páz:

»Nem való vagy te nekem bajtársnak, mert rossz vagy, én pedig jó vagyok, légy tehát átkozott s eredj a tenger fe-neke alá, a más világra, abba a tűzbe, mely megégetett, mi-velhogy a gőgöd ném engedte említeni a teremtőd nevét. Ül j ott, s szenvedj ott mindörökké.«

Vannak még több mondák is Saitánnak — a világ teremtésében való házsártoskodásáról.

Ange-Pat'ái, magyarul anyaistenasszony, Csám Páz nak a Saitán teremtetése után első teremtménye. Ange-Pat'ái az élet, gyermek-szülés és a föld termékenysége kútforrása. Köz-vetlen csak is e két Istenség: a jóságos Ange-Pat'ái és Saitán vevék a főistentől Csám-Páztól lételöket. E két Istenség egyen-lően hatalmas. Minthogy Saitán hatalomra nézve nem mér-kőzbetik Csám-Páz-zal s a küzdelemben nem bírná kitartani vele, tehát a jóságos Ange-Pat'ái-val örökös küzdelemben él, mint a ki maga, és. az ő szülte Istenek és istenasszonyok által örökös harezot folytat a rossznak kezdete ellen, oltalmaz-


váu minden teremtmény életét és boldogulását. Ange-Pat 'ä i négy Istent és négy Istenasszonyt szült.

N i s k i P á z a legöregebb fia, az ég, a nap, a tűz, és vilá-gosság Istene. A méhek legfőbb védője. 0 nála az égben tö-mérdek lakhely van, melyekben a jó emberek lelkei élnek. A mint forgolódnak a mébek az anyaméh körül, úgy környezik a jó emberek lelkei Niski-Pázt.

Szvüt-Wereski-Welen-Páz, Ange-Patiii másod fia, a föld kormányzója, és az emberi nemzetségek alapítója.

Názárom-Páz az anyaistenasszony harmad fia, a tél, az éj, és a hold Istene. O fogadja be a maga Nazaromniski (sö-tét méhkas) birodalmába minden megholtnak lelkeit. A jó jámbor lelkeket Niski-Páz testvéréhez küldi, a rosszakaratú gonoszokat pedig a Saitán hatalma alá űzi.

Woltszi-Paz Ange-Patiii negyed fia, minden élőknek az emberen kivül legfőbb Istene. 0 oltalmazza az embereket va-dászaton, madarászaton, halászaton.

Niskende- Tcwtiir az anyaistenasszony legöregebbik leánya. Neki is megvan a földön a maga méhkasa, melyben az igazi mébek laknak. Ugyanis ő a mordvaiaknak ősidőktől fogva kedves mébészkedésök oltalmazója. E mellett még N i > kende-Teivtär egyszersmind a sors Istenasszonya is. Midőn t. i. ember születik, Ange-Patiii az újszülött sorsa intézését a leányára bizza. Niskende-Tewtiirnek van egy Purgine-Páz nevű fia is, mely név magyarul: menydörgő Isten.

Norrowa-Aparucsi, Ange-Pat 'äi másod-leánya, a földmü-velés Istenasszonya. A fia Másztir-Páz, magyarul: a föld Istene, a ki a föld belsejében lakik, s annak a mindenféle növények, különösen a mag- és enni való gyümölcsök termésére szüksé-ges erőt adja meg.

Pakszä-Pat'äi, a szántóföldek, rétek, és veteményes ker-tek oltalmazója, Ange-Pat 'äi leányai harmadika. Az ő fia AVed-Páz, magyarul: Vizi Isten vagy AVed-Másztyr Páz, a földön lévő viz Istene, a ki a tengereken, folyókon, tavakon, kutakon és forrásokon uralkodik.

"Werjä-Patäi, negyedik leány, az erdők, ligetek, s fák Istenasszonya. A fia "Warma-Páz, a szél és levegő Istene.

Az eddig elszámlált tizennégy Isten és Istenasszony;

A MORDVAIAK POGÁNY ISTENEI ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 1 1

Csám-Páz és Ange-Patái, az utóbbinak négy fia és négy leánya, valamint e leányok négy fiai a mordvaiaknak főisten-ségei.

Ezen Istenségeken lcivűl számlálkatatlan serge találta-tik a védszellemekuek és jó lényeknek. Ezeknek neve az erzáiek és terjukhánokuál Ozáisz, a moksaiaknál Oszksz. Ugyané névvel nevezik a mordvai néptörzsek az ünnepeket is, melyeket akármely Istenség tiszteletére ülnek.

. A védszellemek születését igy adja elő a rege : Ange-Pat 'ái a nyolcz gyermekét megszülvén, mibamarább

igyekszik vala az egész világot betölteni jó Istenségekkel, ugy hogy az emberről nem is szólva, minden fának, növénynek, fűnek meg legyen a maga jó szelleme, ki a Csám-Páz te-remtményeit védje a Saitán incselkedései ellen. Ezen óhaját 1

nyilvánítá atyjának, a mindenség legfőbb urának. Csám-Páz aczélt ada neki, a fia Niski-Páz meg kovát. Ange-Patái csi-holni kezde, és azon arányban, a mint a szikrák hullottak, ter-mettek elő a jámbor Ozáisz lények. Saitán észrevevé, mit csi-nál Ange-Pat'ái, felvon tehát ő is a földről két kovát — aczélt azonban nem tudott keríteni, mert az Istenek anyja a ma-gáét az égből magától Csám-Páztól kapta — s elkezde ő is kiütni. A hány szikra szétpattogott csibolás közben, ugyan-annyi gonosz szellem támad vala. És ez időtől óta Ange-Pat 'ái és Saitan folyvást csiholnak, ekként szaporítván mind a jó mind a rossz szellemeket, a szerint, a mint az emberek, álla-tok és növények szaporodnak.

A legfőbb Istenasszony ütötte szikrákból minden ház-tartásban Niski-özaiszok támadának, a kik Niskende-Tewtar alatt állanak, s teendőjök a méheseket és méhkasokat oltal-mazni.

Ange-Pat'áinek e jó szellemek kirendelése körüli foglal-kozása adott okot a némely helyeken használt Bulaman-őzaisz, vagyis az őzaiszok nagyasszonya elnevezésre. Egy másik, né-mely helyeken használt neve Bulaman-Pat'ái, anya-istennő, a gyermek-szüléskori segélynyújtásra vonatkozik, mint a bábák fő védasszonyának.

A Saitán alkotta gonosz szellemek mindenféle betegsé-get hoznak emberekre és állatokra, a szántóföldeket eltöltik .


férgekkel s sáskákkal, a mélieket megölik, a méhrajokat meg-rontják, a medve torkára juttat ják, rossz időjárást liozuak, a vetésekben kárt tesznek, az embereket gonosz cselekedetek el-követésére csábítják. De a jó Istenségek ellenök küzdenek, és a harcz örökös. · •

Végezetül tisztelik a mordvaiak őseiket, kiknek nevök at 'at (atyák). Az elhunytak, ak ik a Niski-Páz mennyei méhe-sében laknak, mindnyájan gondot viselnek családjokra, és utódaikat segítik mindennemű baszuos és jó cselekedeteikben, akadályozzák a rosszban és ha a szükség úgy kívánja, vagy álom közben, vagy más megjelentés által figyelmeztetik őket.

Moksai felfogás szerint is a világ legfőbb, kezdet nélküli teremtője Skái mindenek előtt a Saitánt teremté segédjéül, de ez ellenkezni kezd vala a teremtőjével, s ezért a legma-gasb lakhelyről, mely az egek fölött van, letaszíttatott. Most helyette Skái Zoltán nevű új Istenséget teremté, a kinek ne-vei még: Zoltán-Ker'iim'át és Masztir Kirdi, világ uralko-dója. De csak az anyagi, nem pedig a szellemi világ fölött, a földön, nem pedig az égben is uralkodik. A moksaiak miuden többi Istenségei Istenasszonyok.

Valamint az embert, úgy Csám-Páz többi teremtményeit is meg akará Saitán rontani. Csám-Páz az embert sárból ké-pezé, · de még a lélek nem vala bele lehellve. Egy percznyi időre másfelé fordula élet-adás végett, s az ebet rendelé a te-remtette testek őrizésére, nehogy Saitán bozzájok férhessen, s megcsúfolhassa őket. Az eb azelőtt tiszta állat vala, s semmi szőr nem vala rajta. Saitán szörnyű fagyot támaszta, s a kutya majdhogy bele nem veszett; tehát az ebnek azt az ajánlatot tevé, öltöznék szőrbe a hideg ellen, bogy igy a Csám-Páz te-remtette, akkor még lélektelen emberhez hozzá férkőzhessen. Az eb bele.ogyezék. Saitán az embert köröskörül összepökdösé s ezekből az undokságokból betegségek támadának; azután az emberim a gonosz a szellemét is belefuvallá. Csám-Páz a r ra felé mene, elüzé Saitánt, s az eben örökre ra j ta hagyá a tisz-tátalan szőrét. Hogy a Saitán megundokitotta ember testét meggyógyíthassa, egészen kifordította, de mindannak ellenére is benne maradónak a Saitán nyálából támadott betegségek. Azután elbagyá az embert, miután abba bele lehellotte saját


jó lelkét. Ezen oknál fogva van az embernek hajlandósága mind a jóra, mind a rosszra; a jó hajlamok a Csám-Páz lekelletétől, a rosszak Saitán fuvallatától vannak. Midőn így az ember meg-volt teremtve, Saitán az emberre mutatva, így szóla Csám-Pázboz : »Félig az én lelkem van benne, félig a tied. Oszszuk kétfelé az embereket, legyen fele az enyém, fele a tied.«

Csám-Páz Saitánt út jára kergeté, az embernek értelmet ada a jót és rosszat megkülönböztetni, nehogy abennök rejlő rosszra való hajlandóság miattmindnyájan a Saitán zsákmányai-vá legyenek. Bosszúságában elkezdé Saitán először egész sere-gét teremteni a magához hasonló, csakhogy nálánál gyöngébb rossz szellemeknek, a milyenek abetegségek, a melyek szintén rossz szellemek, s elbocsátá őket az emberek társaságába.

A világ teremtése után az emberek szerfölött elszapo-rodának. Ekkor tehát Csám-Páz nemzetekre osztá őket, s min-deniknek saját nyelvet és vallást ada. Egyazon Istenök van az embereknek, de különbözőkép hisznek benne.

A mordvai azt mondja: valamint az erdőn minden fá-nak saját levele, saját virága van ; így van minden népnek sa-já t vallása és nyelve. Istennek minden vallás kedves, mert ő ad ta ; azért egyik vallásról a másikra térni át, bűn.

Mint a marjaiak és csuvasok, a mordvaiak is azt hiszik, hogy a földön hetvenhét vallás és ugyanannyi nyelv van.*)

A mordvaiak felfogása szerint az Istenek közelebbi érintkezésbe is jöhetnek az emberekkel. Maga Csám-Páz azon-ban sokkalta felségesb, hogysem közvetetlen társalkodásba léphetne az emberrel. Mint a görög és római hitregészetben isjlúgy a mordvai alsóbb Istenek is szerelembe vegyülnek néha az emberekkel. Leszállanak a földre, szép szüzekkel házas-ságra lépnek, s fölviszik magokkal az égbe. .

Ily szövetkezésekről a mordvaiaknak több mondáik vannak. .

*) A hetes Számvendszernek a mordvaiaknál több nyoma van. A l igha esetlegesség az is, hogy a mordvaiak főbb Istenségeinek t izennégy a száma. Áldozatoknál a pr'ávt, azelőtt a fejedelem Csám-Páz megfele lő-jének látszik voltnak, ezzel egyiitt az áldozat-intézők szinte 14-en vannak.


H .

Áldozó helyek és áldomások. Tartalom : Az egyházterületek külön áldozathelyei vagy i s kere-

metei . — Falu-keremetek. — Az áldozó hely fölszerelése. — Könyörgő-áldozatok temetőkhen. — Sirtetőzetek. — Házi áldozatok. — A Pr'avt, egyházterület, vagy falu legöregebbjének kötelességei, — A péntek szent nap. — A mordva áldozati lakomák (áldomások) és az orosz papok. — Az áldomáslakomák összehasonlítva az orosz ünnepekkel. — A Pr'ávt az előtti kötelességei a panka vagyis fejedelem iránt. Yozat'a, a választott áldozó pap. — Tizenkét segéde. Az áldozatok sajátságai. — A moksa ál -domás-lakoma készítői — Öt féle áldomás.

Biztosan föl lehet venni,, mondja Melnikow, hogy a mordvaiak soha semminémű templomban avagy sajátlag e czélra épített házakban nem imádták Isteneiket. I ly egyhá-zaknak sem az évkönyvekben, sem egyéb fenmaradott okira-tokban nem található legkisebb nyoma sem. Magok a mord-vaiak sem tudnak ilyesmire visszaemlékezni.

Ellenben mindenütt, a hol csak mordvaiak élnek, muto-gatják a régi áldozó-helyeket erdőkben, síkságokon, temetők-ben. Ezekre az áldozó helyekre szoktak még napjainkban is összegyűlni az idő folytán megkeresztelkedett mordvaiak őseik Isteneinek áldozni. Némely helyeken, különösen Szimbirszk, Penza, Szamara és Szaratov kormányzóságokban, a temetők keremeteknek hivatnak, mely elnevezést a Nisegorodi kormány-zóságban is használják itt-ott. Ez t a mordvaiak tán a csu-vasoktól vették. Minden mordva egyházterületben több nagy áldozóbely vagyis keremet volt, melyek külön-külön más-más Istenségeknek voltak szentelve, s úgy áldoznak vala rajtok.

Ezenkívül minden falunak megvolt a maga saját áldozó helye, melyen a falubeliek egyenként könyörögnek és áldoz-nak vala. Ennek neve Petsziona keremet, vagyis falusi áldozó-bely vala.

Azon időkben, midőn még a mordvaiak kereszteletlenek voltak, az egyházterületi, sőt néha a falusi keremeteket is kerítéssel vevék körül. Az erdőben avagy ligetben egy kisded négyszög tisztás hely választaték, mintegy 20—30 szasen


területnyi. Ezt bekeríték kerteléssel, néha magas sövénynyel is. A kerítésen 3 ajtót bagyának, melyeket mordvául ortá-nak hívnak vala, egyiket keletre, másikat délre, harmadikat északra. A déli kapun a nép mene be, a keletin át az áldozat-marhá-kat bozák be, az éjszakin az áldozat-hús főzésére vizet ho-zának.

A keleti kapuban, a keremeten belül, rendesen három ágast szurának le, melyeket ter-sigat-nak hívnak vala. Egyik-hez az áldozandó lovakat, a másodikhoz a bikákat, harmadik-hoz a juhokat kötözék. Egyébiránt a lovak áldozásától már régideje, hogy megszűntek. Még teljes pogányságuk idején, a mint megismerkedtek az oroszokkal, felhagyának már a ló-hús evéssel, a mi aztán maga után vonta a lovak áldozatul használásának megszüntetését is. Csak a halászok áldoznak még lovakat Ak-sakal-özaisz-nak, de ezek sem áldoznak már a régi módon megfőzvén a feláldozott ló húsát ; hanem egysze-rűen csak leölik a halászat-istenség tiszteletére.

A keremet nyugoti szélén szintén bárom ágast ásának le a földbe, ezeket jubá-nak bívák, ezeknél szokták az áldozat-marhát levágni. A juba-ágasok közé egy kis gödröt ásának, melybe a feláldozott állatok vérét bocsátják vala; s azután palakővel beboriták. A juba-ágasok közelében egy kis födött hely vala, ezt horai sigat-nak, vagyis főzőhelynek nevezék. En-nek a közepén rudakból ösztörűt szerkesztének, melyek tete-jéből egy horgon csüggnek vala a főzőüstök (bográcsok), ezek-ben főzik vala az áldozat-marhák busát. A déli kapuban ál-lott a buma, vagyis pad alakú asztal, melyen a főtt hust fel-tagolák, annyi darabra, a hányan részt vettek az áldozatban. A ter-sigát nevű keleti ágasokra az áldozat-marhák lenyú-zott bőrét aggaták fel. Régenten a bőrök mind ott maradá-nak függve, ujabb időben azonban eladák, s az árán sót vet-tek a következő áldozathoz. X-dik századbeli arab utazók beszélik, hogy ily bőröket ők is láttak a volgai népek áldozó helyein.

Mind e keremet-keritéseket és ágasokat az orosz papság kormányhivatalnokok segítségével alaposan kiirtá.

A temetői torok, melyekhez a résztvevők hazulról hozzák Vala az e végre készített süteményeket és más enni valót, —


úgy beszélik, hogy egészen olyanok voltak, mint az oroszok halotti torai. E temetési-torokat a mordvaiak magokon a sí-rokon tar t ják vala, melyek legnagyobbrészt öt gerendasor-nyi és deszka-tetővel ellátott épület-szerkezetek valának. Ha-sonló építmények orosz falusi temetőkben is találtatnak itt-ott a sirok fölött. Az oroszok keresztet is tesznek rájok és ga-lamb-dúczoknak hívják. Ujabb időben az erdő-pusztítás miatt el vannak tiltva.

A mordvaiaknak papi osztályjok, melynek az áldozat-tétel bizonyos időben kötelessége lett volna, avagy e tisztök egész életökre kiterjedett volna, nem volt. A házi áldozatokat a ház legöregebbje, s némely esetben a legöregebb nő végzi vala, azonképen a temetőkben kiki saját ősei sirján. A kö-nyörgés és áldozat végzésére azonban a községi, avagy egy-házterületi köz- áldozó ünnepélyeken mindenkor általános megegyezéssel vala szokás, a község különös tiszteletét biró néhány embert választani, s ezeket ate-poks-tei-knek vagyis jó-embereknek hivák.

Ezen öregek egyike régebben a falu avagy egyház terü-letén a legöregebb ember volt, kinek neve az erzaiak és ter-jukbánoknál pr'ávt, a moksaiaknálin'át 'á vala. E férfiú aztán egyszemélyben áldozó pap, biró, a közvagyon gondnoka és szóvivője vala a kormány előtt. A pr'ávt hivatala avagy tiszt-

je az erzaiak és íerjukbánoknál élethosszant tar tó vala, de attól mindenkor megválhatott hajlott életkora, világtalanság, s más ily okokból. A falu avagy egyházkerület egybehangzó kívánatára hivatalától el is mozdittathaték, ba magaviseletével a bizodalmat elvesztette. Pr 'ávt szószerint fő-t jelent.

E právt hivatalánál fogva még nem vala áldozó-pap, s az áldozatot sem ő végzi vala, valamint a könyörgés-ünnepet sem ő hirdeti vala ki, hanem ő vala az ünnep-rendezők legko-rosbika. Az áldozat-búsból neki adaték az első falat, úgyszinte az áldozat-sörből a legelső kanálnyi. O gyűjti és ereszti vala haza a könyörgés-ünnepélyre a népet, de a szertartásokat nem ő végezé. Az ő házánál tartatnak vala a szent merőkanalak, horgok, fa-edények, áldozatvíz s más az áldozat-ünnepen hasz-nálatos tárgyak. 0 tűzé ki az ünnep napját is.

Ugy látszik, hogy ma már külön ünnep-naptáruk nincs.


Minden alkalommal a pr'ávt-től kérdik meg, mely napra tűzi az ünnep megtartását ez avagy amaz Istenség tiszteletére. Ez azelőtt gondosan ügyelt a napokra, de a mint a keresztyén vallás elterjedett közöttük, orosz papoktól kezdék megkérdeni, mely napon tartassék ez avagy ama szent ünnepe. Ez okozta aztán azt, hogy a mordva-ünnepeket részben azokon a napo-kon kezdék megtartani, melyeken az oroszok a magokéit, s istenségeik kezdének összezavarodni az orosz szentekkel. Mindazáltal az időszakra nézve tudni kell, hogy minden ünnep az Istenség természete szerint, bizonyos évszakokban szokott megületni. Lehetséges tehát, hogy az időszakra nézve az ünnepek megtartásában az előbbitől valami igen nagy elté-rés nem történt. Akármint légyen is a dolog; a pr'avt jelen időkben, valamely Istenség tiszteletére szentelendő ünnepet, rendesen valamely basonló természetű orosz szent ünnepe után következő péntek napra szokta kitűzni. Ugyanis a j>o-gány mordvaiak a pénteket tar t ják vasárnap belyett szent napj oknak.

Az orosz papságnak másképen is volt alkalma a mordva Istenségeknek az orosz szentekkel való összezavarodására batni. Ahlquist beszéli, bogy a csuvasok a magok pogány ün-nepeit az orosz papok és egyházfiak tudtával úgy szokták megtartani, bogy a lelkipásztorokat pénzzel elnézésre birják. Gyaníthatólag ily kedveskedés még nagyobb mértékben lehet divatban a mordvaiaknál, ugyanis itt meg — szintén Ahlquist szerint — orosz papok épen részt is vesznek a pogány ünnepi áldomásokon és a könyörgésekben ők nyitják meg és zárják be az ünnepeket. Magától értetődik, bogy a papság ily módon mind jobban és jobban érintkezvén és barátkozván a pogány néppel: annál nagyobb befolyást gyakorolhat ezek Istensé-geikről való fogalmaikra.

így különösen csodatévő sz. Miklósról mondják, — a ki egyike az orosz egybáz legkedveltebb szentjeinek, — bogy lassankint az itteni pogány csuvasok, merjákok, vitkaiak, sza-mojédek stb., sőt még a mobamedhitn tatároknak is nagy mértékben megnyerte már a tiszteletét. Épen így van a dolog a mordvaiaknál is. Az erzák és terjukbánok rendesen Ni-kola-Páznak híiják. Ugyanazon napokon, melyeken az oroszok

M A G Y . T U I ) . A K A D . É R T . N Y E L V É S S Z É P T U D . K Ö R É B Ő L , 2

1 8 12ARNA FERDINÁND.

is szokták ülni eme nagy csodatevőjük ünnepeit (május 9. és deczember 6-án.) ülik a mordvaiak is Nikola-Paz ünnepeit külön áldozatokkal, ekkép ez ujdon Istenséget Wed-Masz-tir-Paznak, télen pedig Nazarom-Páznak állítván a helyére. Több ily cserét találhat már a mordvaiak ünnepeit vizs-gálgató.

Ily módon lassankint a moldvaiak pogány ünnepei és Istenségei helyére az orosz egyház ünnepei és szentjei tiszte-lete lép. Még Csam-Pázboz intézett könyörgéseikben is ball-hatni már néha »Szent Szavagof ur« (Szabaoth). így lépett volna — ugy mondják a szlávok — a mennydörgés Istene Perun helyébe is Illés próféta, Volosz nyájak Istene helyébe pedig szent Balázs.

Ugyanezt találjuk a moksaiaknál is. A főistent Skai-t ott is Szavaoth urnák kezdik bivogatni. Szoltana üdvözítővé kezd változni. Aszarava pedig szűz Máriává. Kudaszarava a Szotselnik fura nevet kapta, a mint t. i. az oroszok nevezik gyertya-szentelő előestéjét január 5-én; így kapta Bánit szá-rává a Nagycsütörtök nevet. Avyn-azarava Tamás apostollá kezd változni, minthogy ünnepét Tamás napján ülik. A mok-saiaknak is van már csodatevő Miklósról nevezett Nikola sza-ravájok, kinek ünnepét deczemb. 6-án ülik, csakhogy a mok-saiak Istenasszonyt csináltak belőle.

Egy a Nisegorod-kerületbeli Szaradon faluból származó, s a mordvaiak vallását tárgyazó elbeszélés szerint, a mordvaiak közünnepein régenten a pr'iivt helyett maga a népfőnök, vagyis fejedelem ténykedik vala, de midőu a pankák (népfő-nök) elenyésztek, és az egész mordva nemzet a »fejér czár« hatalma alá került : a fejedelmek helyébe a pr 'ávt választaték. A Vozat'á a legfőbb áldozópap vala az erzaiak és terjukká-nok közáldomásozó lakomáin. 0 olvassa vala az imádságokat, s ő rendezé az áldozati szertartásokat is. A Yozat'ii és az ő 12 segéde, mint már emiitők, minden egyház-területi ünnepet megelőzőleg, az egyházterület legtisztesb férfiaiból választa-tik, hanem e tisztség többnyire megmaradt több éven át ugyanazon embereknél. A Vozat'á 12 segédjei ezek valának.

A Parinfait-ek vagy Purend'aitek bárom férfi volt, a kik többnyire egész évre választatának. Tisztök vala a telkeken

A MORD VACAK POGÁNY I S T E N I M ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 1 9

összegyűjteni a sörhöz való szemes életet, a méhsörhöz való mézet s az ünnephez szükséges egyéb készleteket, mint tojást, vajat, sőt pénzt is. A Pr 'avt a szent kádakat adá, melyekbe ön-tik vala a főtt sört, és méhsört. A sör neve puré, és így a pu-rend'ait szószerint a. m. serfőző. Ebben a mézzel vegyített és kelesztett sörben semmi komló sincs, de azért mégis igen ré-szegítő. A finn népek: Csuvasok, Merjákok, vitkaiak Kelet-Oroszországban általánosan élnek vele. H a oly ember, a ki nincs hozzá szokva — iszik ebből a nagyon jó izű italból: a feje elkábul, s a lábai is elvesztik minden erejöket. Alvás után fej szédülés következik, a mely egész nap eltart, sőt to-vább is. A csuvasok a sört merőkanállal iszszák, s csak annál jobb kedvűek lesznek tőle. Mondják, hogy az előtt az oroszok is főzték.

Jamled'-ok, szintén három, s ünnep előtt két nappal vá-lasztatának. Ekkor kapták a pr'ávt-tól az áldozathoz való tagló-kést. Ezek tiszte vala a volog-ot vagyis áldozathúst megfőzni s szétosztani a nép között.

Kasan gorod-dk szintén három, ünnep előestején választa-tának, s a pr'ávt-tól a szent merő-kanalakat veszik vala osztály-részükül; ilyen kanál vala néha 40, néha 50, néha 100 is. Ugy ezek mint a Vozat'á többi segédeinek tisztjét alább bővebben meg fogjuk látni.

Turosztor-ok, szintén három, a kiknek az istentiszteletnél való rend és buzgalom fentartása vala a tisztjök. Hogy a né-pet jobban láthassák s felügyelhessenek, tuskókra avagy föl-fordított vedrek fenekére állának. A turosztorok tisztjéhez tartozik vala statolokat vagyis vastag kettős gyertyákat ké-szíteni, melyek felső végök felé vékonyodva, tekercs alakban végződtek. E gyertyákat aztán a pr'avt parancsára a kádak oldalaihoz erősiték.

Mind e tizenkét segéd egészen a vozat'á parancsa alatt áll vala.

Pozambunavedek, szintén bárom szolgálattevő, a kik az el-számlált többi ünnepszerkesztőkhöz nem tartozván, az ünnepet előzőleg három nappal külön választatának. Tisztökböz tartozik vala a falukban barnarőt bikát, és fejér kost keresni, mely-nek gyapja egészen egy szinű volt. H a azonban ilyent nem

2*


találtak, más színű is jó volt, ha különben egy színű volt az állat. rEz állatokat a parind'áit-ek és jambed-ek gyűjtötte pénzen vásáriák, az áldozat-helyre vivék és levágák.

I I I .

Egyházterületi közálilomások. Tartalom : Kutfovrások. — A faluk vénei a pr'avtnél. — Az áldo-

mási kellékek Beszerzői. — A nők és a Beszerzők. Merják-emlékek. — A Vozat'a a szent fa ágai közé rejtőzik. — Készületek a keremeten. — A nép. — Áldozati állatok. — Köuyörgési szertartások. — Áldozati szertar-tások. — A fejedelem és a vi lág Bordói. — Dudások. — A szent fa és er-dei Istenségek. — Áldozat-hús, tojáslepények, kölessütemén37ek. — Lako-mák. — Pozmoroéneklők és dudások, — A lakoma vége.

Az egyházterületi közáldozatok leginkább tavaszszal tartatnak vala, valamenyi mordva Istenség tiszteletére, midőn például ragályos betegség avagy más általános csapás nebe-zedék a vidékre.

Az egyházterületi istentiszteletnél az eljárás" a követ-kező :

A Velen-at'átn'a-k, vagyis az egybázterület vénei, egy-más közötti tanácskozás után, mintegy öt—hat ember a pr'avt-hez mennek s a háza előtt megállanak fedetlen fővel. A p'rávt értesülvén érkeztökről, elrendeli, bogy tár ják ki az ajtót, maga pedig az udvarra megy s a kardo-sz'árko mellett megáll. Közeledtére a vének szótlanul háromszor meghajt ják mago-kat előtte. Azután előadják, hogy istentiszteletetkellene tartani, erre időt határozni, s a hozzá szükségeseket előkészíteni. A pr'ávt meghatározván az Istenség ünnepe (az Istenségnek megfelelő orosz szent napja) utáni pénteknapot, a kinek tisz-teletére az ünnep ületni fog, a pr'ávt a házba megy s megáll a tűzhely mellett, parazs szenet vesz ki belőle, felfújja, s meg-gyújtja mellette az utolsó ünnepről megmaradóit szent stato-íin-t vagyis kettős gyertyát. Azelőtt a gyertyát a tűzhelyre tette, mióta azonban a keresztyén vallás elterjedett köztök, a gyertyát a szent képek előtt gyújtja meg. Azután .a vének ugyanoly bókolások közt mint előbb, ismétlik a kivánatukat,

A MORD VACAK POGÁNY ISTENIM ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 2 1

A pr'iivt pedig kezébe vévén a gyertyát, ismét előadja, mely péntek napon fog az istentisztelet megtartatni.

Most a vének a pr'iivt rendeletére az asztal körül álló padokra leülnek, s tanácskoznak, mennyi pénzt, szemes életet, mézet s egyéb kellékeket kell az istentiszteletre gyűjteni, s ki választassék meg vozát'a-nek. Tanácskozás után bárom pa-rind'iiit-et választanak, s ba nincs közöttök, meghívják, s uta-sítják, bogy kezdjék meg a'gyüjtést. Mindenik parin'diiitbezegy-egy jambedet adnak a legutolsó isteni tiszteletnél szolgáltak közül. A pr'iivt minden parind'áitnek egy facsebret ád a gyűjtendő liszt és méz számára, s mindenik jambednek egy áldozati kést. Azután a gyűjtők elindulnak bárom irányban, mindenik parínd'áit-tel egy jambed. Másnap megkezdődik a gyűjtögetés. Az e közben való szokások valóban sajátságosak.

A faluban, melyben a parind'áit és jambed társa elin-dulnak gyűjteni, jó előre megszokták tudni a gyűjtésre kitű-zött napot, s a nők már előző napon elkészülnek a gyűjtöge-tők fogadására. Három, négy sőt több vászonzacskót varrnak, s mindeniknek az alsó végéhez két madzagot. Az egyikbe a gazdasszony egy, két, sőt több font lisztet tesz, a mértéket hozzá a legutóbbi istentiszteleten jelenvoltak számához mérvén, a másikba egy nyirfa kaszub mézet, a harmadikba néhány pénz-darabot, negyedikbe egy kaszub vajat, ötödikbe egy kéregben tojást sat. Azután az asztalra tiszta abroszt te-rít, s elhelyezi ra j ta a gyűjtőknek szánt ajándékokat zacskók-és tarisznyákba rejtve.

Ez tisztán női foglalkozás. A férfiak, a kiknek ezt látni sem szabad, jókor reggel kimennek a mezőre, földekre, csűrbe, avagy tüstént elbújnak az istállóba, mihelyt neszét veszik, hogy a parind'áit-ek és jambed-ek a faluban vannak. ,

A mint megérkeznek, terhestiil megállapodnak a kapu előtt. Az utczán leskelődő leányok azonnal befutnak meg-vinni anyjoknak a hirt, bogy a várt vendégek a faluban vannak. A fiak apjaikkal együtt rejtekben vannak, s anyjaikkal csak is az ölben hordó gyerekcsék maradnak. Darab ideig való vá-rakozás után megkezdik a gyűjtők a házalást, telekről telekre. A jambed ötször szúrja a ház a j ta jába az áldozati kést s a következő könyörgést olvassa:

22 12ARNA FERDINÁND.

»Csám-Páz, Niski-Páz, Szvat-Vereski Páz, legszentebb Istenszülő anya könyörülj e ház gazdáján (Vaz'áita) könyö-rülj a ház asszonyán (Máskáz)«; megnevezi.

Azután kinyitja az ajtót, mely betéve, de nem bezárva, nyitva van hagyva. Most a parind'áit és jambed egyenest a kardo sz'árko-hoz sietnek az udvarra. Az áldozati késsel a jambed annak kövét ötször érinti, a parind'áit pedig a szent csebret teszi rá, szájával lefelé fordítva, mi alatt a jambed igy könyörög:

»Csám-Páz, Nazarom-Páz, Kardasz-Sz'árko-özaisz kö-nyörülj a gazdáD, és gazdaszonyán,« megnevezi.

Azután az előházba mennek. A jambed ismét ötször szúrja a kését a ház ajtajába, imádkozik, és kinyitja az ajtót.

Csám-Páz, Voltzi-Páz, Jurtova Ozaisz, könyörülj a gaz-dán és gazdasszonyon; megnevezi.

Jurtova-özaisz a sajátképen való házi Istenség. Az Is-tenségek a jambed eme könyörgéseiben a szerint változnak, kinek a tiszteletére szándékoznak az azon péntek-napra hatá-rozott istentiszteleten áldozni.

Azelőtt a mordvai lakások az orosz házaktól némileg különbözően építtettek vala. A tűzhely a hátsó fal bal szögletében épitteték, ugy, hogy a tűzhely az ajtóval volt át-ellenben. Ily házak még most is találtatnak mind az oroszok-nál, mind a mordvaiaknál, Penza, Tambova és Kiizan kormány-zóságok távolabb eső részeiben.

Midőn a jambed az ajtót kinyitja, a gyűjtők belépnek a házba, s az ajtóban megállanak, egyik a csebret, a másik az áldozati kést tartván a kezében, s fenn szóval könyörögnek Csám-Páz-hoz, Ange-Pat'ái-hoz és Jurtova-Ozaisz-hoz. A sta-tolin vagyis kettős gyertya a tűzhelynél ég, a tűzhely előtt pedig az asztal áll az elkészített ajándékokkal. Az asztal előtt a férjezett nők ülnek háttal az ajtóuak, vállaik s melleik mez-telenül egész övig. A leányok az asszonyok mellett ülnek, ezek is háttal az ajtónak, de teljesen felöltözve. Minthogy a mordvaiak ujabb időben orosz mód szerint kezdik építeni a házaikat s a tűzhelyet is az utczára szolgáló ablakkal, nem pe-dig az ajtóval átellenben, tehát a keresztyének a gyertyát


a képek elé, a nem keresztyének pedig a hátsó fal jobb szög-letében álló asztalra teszik.

Midőn az asszonyok hallják, hogy a gyűjtők a pitarban vannak, a férjes nők legöregebbike veszi a lisztes tarisznyát, madzagainál fogva mindkét kezébe, s átveti a fején át a mez-telen hátára, s a nélkül, hogy bátra nézne — mert a gyűjtők-kel szembe lenniök nem szabad — hátrafelé lépvén, közeledik az ajtó felé. A mint a gyűjtőkhöz ért, a parind'áit a szent csebret a hátához illeszti. Egyik kezével a tarisznyát tartja, á másikkal gyöngéden öt izben érinti a vállait és hátát, e közben Ange-Pataibez, imádkozván, utoljára a tarisznya madzagait elmetszi, a tarisznya a cseberbe esik, a nőnek pedig mindkét madzag a markában marad. Mire ez, úgy a mint jött, bátra nem nézve, visszamegy az asztalhoz a helyére. így tesz a má-sodik a másik tarisznyával, igy a harmadik a harmadikkal sat. H a a háznál csak egy férjezett nő van, akkor az hordja a gyűjtőkhöz a mondott szertartással a tarisznyákat, egyiket a másik után. A leányok az asztalnál maradnak s a tarisznyák-hoz nyulniok nem szabad.

Megkapván az áldozathoz szánt ajándékokat, a parind'ait és jambed, az ajtót nyitva hagyván magok után, az ajándéko-kat a társzekérbez viszik, s más házhoz mennek. Mihelyt el-távoztak, az asszonyok a tűzhelyen tüzet raknak, az égő gyer-tyával gyújtván meg azt s a madzagokat megégetik benne. A hamut és szenet bal oldalra gyűjtik, Jurtova-özaiszboz kö-nyörögvén. Az imádságot a legkorosb nő mondja.

Eszébe juttatjuk ezúttal az olvasónak, a Nesztor év-könyvéből a táltosról való előadást, mely a mordvaiak pogány vallásában és szertartásaiban látszik magyarázatát találni, s bizonyítékát szolgáltatni annak, hogy az utóbb eloroszosodott merjaiaknak ugyan ezek voltak fogalmaik és szokásaik.

Elegendő gabnát, mézet stb. gyűjtvén, a gyűjtők mind-ezt a pr'avt-hez viszik. Most az egyház-terület ama legöre-gebbje átadja a parind'iiitnek a szent csebreket, s meghagyja nekik, hogy a gyűjtött gabnából ételt készítsenek, vagy pedig, mint már tudjuk, mézzel vegyes kelesztett sört. Ugyanakkor bárom embert pozambunavedekké állítván be, átadja nekik a gyűjtött pénzt, hogy ra j ta bikát, juhot, ludat stb. vegyenek,


az áldozat oka avagy az Istenség minősége szerint. Mint már említve volt, a feláldozandó állatnak egészen egy színűnek kellett lenni, ha az egyház területén ilyent nem találtak, a pozam-bunavedek kötelesek voltak harmadik, negyedik egyházterü-letre is elmenni, mig csak olyanra nem találtak.

A pozambunavedek rendesen az áldozatüunepet előzőleg három nappal választatnak vala. Az uj jambedek pedig két nappal az áldozat-ünnep előtt, a kiknek aztán a pr'ávt a szent tagló késeket adta át a főtt áldozathús szétdarabolására. De az előbbi jambedek rendesen megkagyatának. Ünnep előtti napon választatának a kasangorodok, a kiknek a pr'iivt a szent merítő kaualakat és horgokat osztá ki. Ugyanakkor választa-tának a turosztorok is. A vozat'a rendesen megmarad több évig a hivatalában. Az ő tisztje vala jól tudni a szertartási szokásokat és az imádságokat könyvnélkül mondani. A mord-vaiak a mellett bizonyoznak, hogy némely vozat'ák a köz-ál-dozatokon jósoltak vala is. Az ünnephez készülődés közben a vozat'a soha sem mutat ja magát az utczán, hanem nagy csen-dességben az ünnepet előző éjjel a keremetbe megy, felmász a szent fára, s elrejti magát a lombok közt.

Az ünnepnap elérkeztével a jambedek a szent tölgy avagy hársfa elé csebreket állítanak s édes lét és sört töltenek belé. Ké t vagy bárom kis bordó édes levet az első főzetből a szent fa alá állítauak, egy felfordított kádakból avagy más-képen rögtönzött hidlat mellé, melyen aztán a vozat'a az egész áldozat-ünnep tartama alatt szokott állani. A kenyereket, sót, s néha tojáslepényeket is a földön szokták elhelyezni a pa-rind'áit-ek. A kasangorodok »egyházkerületi tojáslepényeket« szoktak sütni s a fa ágaihoz erősített kampókra függesztik fel.

Férfiak, asszonyok, leányok mind külön-külön szoktak az áldozatbelyre gyülekezni. Legelőször a pr 'avt jelenik meg a keremetben s helyett fog a kádak előtt; utána a nép jön. A férfiak jobb, az asszonyok balkéz felől helyezkedének el, mö-göttük pedig a leányok, az asszonyok hazulról pecsenye alá való serpenyőkben tojáslepényeket és köles-kalácsnemüeket hozának magokkal. A kaszubokat a kasangorodok a fa dere-kára aggaták.

Arczczal mindnyájan nyugat felé állnak vala. Most a


pozambunavedek a keleti kapuból előhozák a feláldozandó állatot, s egyikéhez köték a keleti kapuban lévő három tersigát-ágasnak. A mint tudjuk, egyikhez a bika, másikhoz a juh, a harmadikhoz régibb időkben a lovat kötözik vala. Azután az áldozat-állatot a keremet egyik végétől a másik végéig vezetik vala, végre a juba-ágasboz kötözék. Ott a pozambuna-vedek levágák, vérét pedig egy kővel letakart gödörbe ereszték. Az áldozat lenyúzott bőrét a keremet keleti oldalán levő ter-sigatokra aggaták. Ugyanakkor midőn az áldozatot nyúzzák vala, a jambedok a déli kapun a szent kádakban vizet hozá-nak, a sörfőző üstbe önték, mely a borai sigatban vagyis főző-kunybóban csüng vala, az üst alá tüzet rakának s a szent ket-tős gyertyával meggyujták. Most a pr'ávt parancsára a turosztorok is oda erősíték a szent fa alatt álló kádak fenék-széleihez az égő gyertyákat. A megtisztított áldozat belei a kő alatti gödörbe (kardosz'árko) rejtetének el. A pozanbuna-vedek a búst az üstbe rakák, melyben a jambed készítette víz már javában forr vala. Nagyobb ünnepeken, midőn több áldo-zat-marba vágatott le, a hús is több üstben fő vala. Ugyanis ugyan egy üstben nem volt szabad két állat búsát főzni.

A mint az áldozati hús az üstökbe került, a szent fa ágai között felhangzók a vozat'a fenbangon kiáltott szózata : »szakmede!« vagyis: csendesen legyetek. Mire kalapjaikat le-vevék, mindnyájan elhallgatának s most a vozat'a fenhangon kiáltá:

»Puré pre sza márta, paigure sza márta, andr'á sza márta, sépete sza márta, pastsin kodi!«

A terjukkánok és erzaiak, úgymond Melnikow, már annyira eloroszosodtak, és elfeledték a nyelvöket, hogy e szavak értelmét nem értik teljesen, sőt maga a vozat'a sem érti. Sza márta annyit tesz: buzgón könyörögjetek, pastsin kodi, mélyebben hajoljatok meg.

Fenhangon kiáltván a vozat'a e szavakat, megparan-csolja, hogy mélyen meghajoljanak, s mindnyájan több izben mélyen meghajtják magokat, mindenik külön külön ezt imád-kozván :

»Csám-Páz, könyörülj rajtunk, Voltszi Páz, Nazarom-Páz, könyörülj ra j tunk; Uiski Páz, Szvát-Vereski Yelen-Páz


oltalmazz minket; Ange-Pat'ai-Páz, legszentebb Isteuszülő könyörögj érettünk!«

A hajlongások és ez imádság elmondása fél óráig s tovább is eltart. Az imádságot félhangon mondják, de midőn igy tömegesen imádkoznak, jókora zaj támad.

A vozat'a a rejtekéből ismét kiált: »Szakmede«. Ismét mindnyájan elhallgatnak s megszűnnek a hajlon-

gástól. A vozat'a más imádságot kezd, melyet szintén nem ért s e szavakkal kezdődik :

»Csuval-puzad'o, il'á-muzad'ó tsiiszte, w'aszte«. Azután a népet térdre borulni parancsolja. Mindnyájan

leborulnak, kezeiket fölemelik, az égre néznek s egy szóval kiáltják :

»Csám Páz, Nazarom Páz, könyörülj r a j tunk ; Niski Páz, Szvilt Vereski Velen Páz, oltalmazz minket; Voltszi P á z őrizz meg minket; Ange Pat'iii Páz, legszentebb Istenszülő könyörögj érettünk!«

Az Istenségek neveit halkkal mondják, de e szavakat, könyörülj rajtunk, oltalmaz minket, őrizz meg minket, kö-nyörögj érettünk sebesen s töredezve ejtik. Az imádságot több izben elmondják, s ez alatt a vozat'a a fáról leszáll s a fa tövénél számára készített állványra feláll. Az állvány egyik oldalánál egy hordó mézes sör van, s ez az uralkodó bordó-jának mondatik az uralkodó boldogulásáért, másik oldalánál egy bordó másféle szeszes ital minden más emberért. Sokszor az uralkodó boldogulásáért még egy harmadik bordó sör is van.

Az állványra lépve, a vozat'a kezeivel minden irányban integet s ismét kiál t ja :

»Szakmede!« A térden állva könyörgök abba hagyják a könyörgést,

felállanak, s szemeiket a vozat'iira irányozzák, a ki is most fedetlen fővel ég felé emeli kezeit, nyugot felé fordul, s elmé-lyedve magában mondja el ugyanazon könyörgést, melyet előbb a nép együtt mond vala el. S most kezdődik aztán a valódi áldozati szertartás mordva nyelven voznápálom.

A vozat'a leszállván az állványról, átveszi a pr 'ávt kezei-


bői a szent merítő kanalat, kenyeret és sót tesz bele s a fazék-hoz közeledik melyben a hús fő. Azután a jambedtől elvévén az áldozó kést·, darab húst vág vele, s hozzá múlhatatlanul az áldozati állat nyelvét, s ezeket is a kanalába teszi. Azután a horai-sigat mellett helyet foglalva, a kanalat ég felé emeli s ezt kiál t ja:

Csam-Páz, lásd meg, s fogadd-el! Nazárom Páz, lásd meg, s fogadd-eí! stb.

Az Istenségeket sorra megnevezvén, mindenkinek a ne-véhez hozzá teszi e szavakat: »lásd meg, s fogadd-el!« E köz-ben az előtte állók mindnyájan kelet felé fordulva, némán ál-lanak, kezeiket ég felé terjesztvén. Az áldozat felajánlását megtévén, a vozat'á a kanál tartalmát a tűzbe veti. Ugyan-akkor a könyörgök mind térdre esnek, a főző kunyhóban égő tűz szemléletére fordulván, s mig az áldozat fő, folyvást imád-koznak, kezeiket majd az ég felé kiterjesztvén, majd lebocsát-ván s Csám-Páz és más Istenekhez kiáltozván. E közben a vozat'á a jambeddal az égő tűz mellett állva nézi, hogyan ég-nek a tűzbe dobott hús, kenyér és só. Midőn a tüz mindent megemésztett, a vozat'á megint a szent fa tövében lévő állvá-nyára lép és három felé fordulva, háromszor kiál t ja :

»Szakmede!« Mindnyájan elhallgatnak s kezdődik az ünnepi rendtar-

tás második része. A vozat'á a népből való négy más emberrel veszik az

uralkodó bordóját, s egy több ember hozta nagy ajtóra, avagy kapuszárnyra helyezik. A vozat'á gyertyákat illeszt rá s az áldozati tűznél meggyújtja. A kapuszárnyra a hordó mellé egy, két avagy több mordvai zenész, dudás letérdel, a nép pe-dig szintén térden állva kezeit az égre emeli, s nyugot felé fordulva a zenészek játéka közben igy imádkozik:

»Szavagotb Úristen, Szavagoth Úristen, Szavagotk Úr-isten, Ange-Pat'ái Páz, legszentebb Istenszűlő, oltalmazd a fejér czárt!«

E közben néhány ember megfogja a kapu szárnyát, s úgy a mint van, hordóstul, zenészestül felemelik, s majd a le-vegőben tart ják, majd a földre bocsátják, majd ismét fejők

2 8 BAR«A FERDINÁND.

fölibe emelik. Mikor azoubau ismét hangzik a vozat'a paran-csa: »Szakmede,« mindez megszűnik, és a vozat'a imádkozik :

»Csám-Páz. Niski Páz, Szviit-Vereski-Páz oltalmazd a fejér czárt.«

A zenészek újra rákezdik és az egész nép utána imád-kozza a vozat'a imádságát.

E szertartás végeztével a kapuszárnyra ismét egy más bordót tesznek, a kormányért. S ezért is ugyanazon könyör-gést mondják, mint az előbb. Végre ugyanaz ismételtetik harmadszor is, midőn az egész népért áldozandó u. n. vűáy hordója tétetik a kapuszámyra. A vozat'a most átveszi a pr'avt-től a szent kanalat, sört merít bele, az áldozati tűzhöz közeledik, az állványra, vagy egy felfordított kád fenekére áll, felemeli a kanalat s kiáltja :

»Csám-Páz, lásd meg, fogadd-el stb, s végezetül hozzá adja : oltalmazd a fejér czárt, könyörülj a fejér czáron, vé-delmezd a fejér czárt!«

Azután a kanál tar talmát a tűzbe önti, a nép pedig tér-dén állva s kelet felé fordulva, szemeit s kezeit az égre emeli, s a vozat'a imádságát utána énekli. Ugyan igy áldozzák fel a második és harmadik hordó sört is.

Az uralkodó bordója aztán a földön fekvő ajtófélre té-tetik. A vozata vezényli, hogy mindnyájan hajtsák meg mago-kat földig, a pr 'avt pedig a szent kanállal a hordóhoz közele-dik, tele meríti, iszik, és mondja: '

Csam-Páz, Niski-Páz, Szviit-Vereski-Páz, oltalmazd a fejér czárt — az ő egészségére.

E közben a kasangorodok szétosztják a szent kanala-kat az embereknek, a kik egyik a másik után a hordókhoz já-rulnak, s isznak belőle, ugyanazon könyörgést mondván, mint a pr'avt. Azután szétosztják a sört és édes lét csebrekbe, bor-dókba, kéregtömlőkbe, s azokban haza viszik.

A sör és édes lé szétosztása után egyik parind'ait az ajtó-szárnyra áll, s a mellette álló emberek felemelik. Jobb kezé-ben bosszú fenyő rudat, baljában édes lével tölt kanalat tartva, igy kiált:

»Dur dur dur pare Masztir-Páz« vagyis »lásd, lásd, lásd szörnyű Masztir-Páz«.


Azután teli szedi a száját édes lével s a nép fölött há-rom felé locscsantja. Ebben czélzás van jobb termés nyerésére, a földben lakó földisten segélyével.

E szertartás után a vozat'a maga a fára mászik. Kanál-ban édes levet és fenyő rudat adnak neki fel, melyekkel aztán ismét elrejtőzik a fa ágai közé. Onnan kiáltja le : »Szakmede!« s midőn mind elhallgattak, fenszóval a következő imádságot szavalja:

»Csám-Páz, Niski-Páz, Szvat-Vereski Velen-Páz, irgal-mazz nekünk, Ange-Pat'ái-Páz, legszentebb istenszülő, hozz a termésünkre északi fényt, és meleg harmatot, Masztir-Páz, ehetnénk, Ved-Masztir-Páz, ihatnánk, Norrovava Aparuts, növeszsz termést, Masztir Páz, Gondviselő Páz, táplálj ben-nünket, Ved-Masztir Páz, adj esőt, Niski Páz, süss a termé-sünkre, Vergi-Mutski-Melkazó, adj szép időt, Varma-Páz, adj gyenge szellőt, Taszt-özaisz, oltalmazd meg a mi jószágunkat, Szuavtuma-Özaisz, termeszsz sokat, Masztir Páz, termeszsz ga-bonát, zabot, tatárkát, kölest. Dur, dur, dur pare Masztir-P a z L .

Ez imádságot elmondván tele szedi a száját édes lével és minden irányban szétlocsogtatja. Azután leszáll és a ka-nálba mindenik bordóból önt, a szent fa tövénél elhelyezkedik, a fához égő gyertyát ragaszt, s kiáltja ismét: Szakmede, s ve-zényli, hogy üdvözöljék a szent fát magok meghajtásával. 0 maga a fához fordulván e könyörgést mondja:

»C|ám-Páz, Niski.Páz, Szvet Vereski Páz, irgalmazz ne-künk, Ange Pat 'ai Páz, legszentebb istenszűlő könyörögj éret-tünk. Tumo-özaisz irgalmazz nekünk, Vctski Kész Keldigo, adj sok fát, Pekse-Özaisz sok hársfa kérget, Pitse-Ozaisz lakást, Sotran-özaisz épületfát, Keren-özaisz hársfát.«

Elmondván a vozat'a ez imádságot, az egész kanál tar-talmát a szent fa tövére önti. Aztán a keremetben levő min-den többi fák tövét megöntözi, jól vigyázván, hogy minden fanemnek jusson egy kevés az áldozati sörből. Míg a vozatá a kanalakat hordó kasangoredok társaságában a ligetbeli fá-kat öntözi, a nép térden állva utána énekli a most mondott imádságot, az erdei istenek tiszteletére.

E szertartások véget értéig az áldozati bús is megfőtt.


A pozanbunavedek kiveszik a búst az üstökből, nagy fatálakba rakják, melyeket a jambedek a horaisigat előtt állva készen tartnak vala. Vévén a húst, a keremet déli kapujához viszik s az ott felállítva lévő humára vagyis egy padalaku bosszú asztalra teszik, s az áldozati késsel annyi darabra vágják, a hány ember vesz részt az istentiszteletben. Az áldozati búst mordvául volog-ot a jambedek a humához járuló népnek szét-osztják és pedig először a pr'ávtnek és a falu véneinek és ugy tovább. Ez alatt a kasangorodok a fazékhoz mennek, mely-ben a főtt lé visszamaradott, a szent kanállal kimeregetik, s a népnek oda viszik életkoruk rendjében. Egy kanálnyit pedig a vozatá'boz visznek, a ki most a szent fa tövénél ül. Ez fenn szóval kiáltja »Szakmede«, mindnyájokat térdre esni rendeli és könyörög:

»Csám-Páz, Voltszi Páz, irgalmazz nekünk, Kjol 'áda-özaisz, Rew-özaisz, oltalmazd a mi nyájunkat, Taun-özaisz vi-selj gondot a disznókra, Angar-őzaisz, Lisman-özaisz, védd meg a lovakat, Voltszi-Páz, adj sok hornyút, bárányt, csikót, malaczöt·. Dur, dur dur pare Voltszy Páz!« .

így könyörögvén, levet vesz a szájába, s minden irányban szétlocsogtatja. E közben a nép térden állva, s kezeit ég felé terjesztve, a zenészek játékához lialk hangon ugyanezen kö-nyörgést énekli. •

Ezután rendesen a rudakon csüngő tojáslepények és kölestószta sütemény megáldozása következett. Mint már előbb látók, a rudakról az előtt a tojáslepényen kivül cserép fazekakban főzött édes ital is csüng vala. Tojáslepényt min-den háznál annyit készítnek vala, a hány személy vala a csa-ládban, ezeket pecsenye-sütő serpenyőkben szokták hozni, s a serpenyők hársfa háncscsal a szent rudakra erősittetének, me-lyek a szent fa ágaihoz valának kötözve. Ezenkívül csinálá-nak még a kereinetben nagyobb tojáslepényeket is a parin-d'aitek és jambedek által az egykázterületben az ünnepet előzőleg gyűjt tojásból. Legnagyobb faj ta »egykázterületi to-jáslepény« rendesen négy készült. Ezeket a pozanbunavedek késziték tepsikben, s a süteményt átadák a kasangorodok-nak, hogy azokat tepsikben a rudakra akaszszák. H a az ounan hazulról hozott tojáslepényeknek és süteményeknek


a szent fán hely nem j u t o t t : a közel lévő fákra aggatják vala.

A vozat'á az egyházterületi tojáslepényes serpenyőt vévén a lepényre köles tészta süteményt tesz, feláll a szent fa tövében levő állványra s kiáltja »Szakmede«, s a népet bóko-lásra vezényli, azután a tojáslepényt és süteményt feje fölébe emelve, a következő imádságot szavalja:

»Csam-Páz, Niski Páz, Szvat Vereski-Páz, irgalmazz ne-künk, Ange Pat 'ái Páz, legszentebb Istenszűlő anya, könyörögj érettünk, Ange-Ozaisz, könyörülj a mi gyermekeinken, Ange-Pat'ái-Páz, adj nekünk több gyermeket, oltalmazd a tyúkokat, ludakat, kacsákat; Ange Pat 'á i Páz, legszentebb Istenszülő anya, Niskende-Távtar, adj nekünk sok méhet!«

Az imádság végezetével a vozat'á földre lép, vesz egy darabot az egyházkerületi tojáslepényből, a horai-sigathoz megy, s a mellette lévő felfordított cseber fenekére áll, a népet térdre borulásra vezényli s fölemelvén a tojáslepényt, így szól:

»Csám-Páz, lásd meg, fogadd-el, legszentebb istenszülő anya lásd meg, fogadd-el!« -

így szólván, a lepényt tűzbe dobja, a nép pedig térden állva s kelet irányában az áldozati tüz felé földre borulva, a vo-zat'ának a fa tövénél szavalt imádságát énekli. A zenészek pe-dig e közben a dudát fújják.

A tojáslepények és kalácsok az istentiszteletben részt-vevők közt szétosztatnak; az asszonyok, miután ettek belőle, a megmaradott részt haza viszik, apró gyermekeiknek. Ezután mindnyájan a földre letelepednek, s hozzá látnak a búsból, le-vesből, kenyérből, köles süteményből álló lakomához, s sört, méhsört, s vegyes sört isznak hozzá.

Midőn mind letelepedtek, a leányok, kik eddig semmi enni, sem innivalót nem kaptak, elkezdenek halk, s siránkozó hangon enni kérni :

»Pr'avt bácsi ihatnánk, falu vénei ehetnénk!« S most adnak aztán nekik sört, búst·, levest, tojáslepényt

és kalácsot. Midőn a leányok épen esznek, a vozat'á rendele-tére a turosztorok közül egyik valamely állványra, tuskóra, vagy bordó fenekére áll s kiál t ja :

»Szakmede.«

32 BARNA FERDINÁND.

Az étkezők elcsendesednek, s a turosztor megszólal, pa-rancsolván a leányoknak:

»Tawfcer murado pozmoro!« vagyis leányok énekeljétek a pozmorót vagyis az ünnepi szent éneket. Az ünnepének éneklésére a rendezők a leányok közül magas és erős hangú énekeseket választanak. Ezek a turosztor parancsából a kere-met közepére helyezkednek. Azután ezt kiáltja a turosztor:

»Puláma«! (duda) A zenészek engednek a felhívásnak s az ünnep-ének

megkezdődik. A pozmoro — Melnikov szerint, egy bosszú mordva szö-

vegű ének, melynek tartalmát az Erzaiak és Terjukháuok már nem értik. Ez t a nők a nélkül, hogy csak egy árva szót is értenének belőle, nemzedékről nemzedékre éneklik. Az ének eleje az istenekkel foglalkozik, a vége pedig a hét minden napját egy az istenségnek szenteli :

Pénteken: Páz-Velen-Páz. Vasárnap: Voltszi Páz-menydörgő. Szerdán: Csám-Páz. Kedden: Ved-Páz. Csütörtök: Niski-Páz. . Szombaton: Masztir-Páz. Hétfőn : Vám-Páz, to i ke.«

Ekkor a turosztor »Puláma muk'it! tawter kodamo!« vagyis: »dudások

csitt! leányok csend« ! S most az asztálnálülőknek meghagyja, hogy az énekeseknek adjanak enni és inni. Ezek után a tu-rosztor parancsára megint a pozmorót éneklik, azután ismét esznek és isznak, egész addig, mig minden el nincs fogyasztva, némi kis vegyes sörön, búson és tojáslepényen kivül, — me-lyeket haza visznek. '

A megáldozott állat szarvait, csontjait, patáit stb. néha áldomás végeztével megégetik az áldozati tűzben, máskor a keremetben elássák a föleibe. Ujabb időben eladják mind eze-ket, mind a bőröket is s a pénzt só és más, a következő áldo-zathoz szükséges kellékek beszerzésére fordítják.

A vozat'á, a segédei valamint a pozambunavedek szin-tén részt vesznek az áldomási lakomában. Ezenkívül a vozat'a-


nak és társainak minden házhelytől ugyanoly köles kalács adaték, mint az áldomási lakomákon szoktak.

Az. istentisztelet végeztével a csebrek, merő kanalak, áldozati kés s minden más eszközök a pr'ávt-hez vitetének gondviselés végett. .Az »uralkodó hordója« mellett égett gyer-tyák maradványait pedig, a többi gyertyamaradványokkal együtt a házi gazdák osztják szét magok között.

IV.

Ange-Pat'ái istenasszony. Tartalom: Ange-Pat'ili, istenek anyja. — Szűzi lénye. — Nyári s

téli ünnepek. — E z Isten-asszony lakása és gondjai. — A tyúk és kakuk a világ- kezdetén. — A szivárvány, Ange-Pat'iii szőtte. — A méh és han-gya. — A leányok ünnepei. — Hálaénekek. — Versmérték. — Egykázte-riileti ünnep. — Özvegyasszonyok ünnepe. — A mordvaiak karácsony-ünnepe. — Sertés-áldozat. — A gyermekek nyírfa-ünnepe. — Az istenek vendégül liivása. — A disznófő. — Unokák falubeli lakomája. — Ba-bonák. — Taunz'ái, sertés-ünnep.

Egyházterületi közünnepeket a mordvaiak gyakran nem igen tar tának; egy évben nem többet ötnél. Ezeket a fő-istenségek : Ange-Pat'ái, s az ő bárom fia Niski-Páz, Szvát-Vereski-Páz, Voltszi-Páz és Nazarom-Páz, valamint négy leánya »Pat'ái nővérek« tiszteletére. De e részben a szokások nem mindenütt voltak egészen egyezők. A Volga, Szura és más nagyobb folyamok partjain levő egybázterületeken, melyekben a lakosság részben halász vala, például általános istentiszteletek a vizi istenség Ved-Masztir Páz stb. tiszteletére tar ta tának Csupán csak Ange-Pat 'ái tiszteletére tartatnak vala általános egyházterületi istenitiszteletek mindenütt. A főisten Csám-Páz tiszteletére külön isteni tiszteletek sehol sem tartatának, hanem minden könyörgésben az ő neve említtetik vala legelő-ször, s mint a világ kormányzója és az istenségeknek is terem tője, minden másnál nagyobb tiszteletben tartatik vala.

Ange-Pat 'ái és négy leánya tiszteletére évenkint kétszer tartaték istenszolgálat. Egyike ezeknek egybázterületi köz-istenszolgálat vala, s Szemik napján kezdődék s egész héten

H A G Y . T U D . A K A D . É K T . N Y E L V É S S Z É P T U D . K Ö K É B Ő L . 3


eltart vala; a másik otthoni áldomás vala karácsonykor és egész uj évig eltart vala.

Ange-Pat 'ai mordva felfogás szerint Csám-Páznak egyet-len teremtése vala. Minden többi Istenek pedig az Ange-Pa-t'ái szülöttei.

A mordvaiak Ange-Pat 'áit örökké fiatal szűznek, erővel, szépséggel, élettel teljesnek, s a világ élete fentartójának di-csőitik vala. E szűzies természeténél fogva ő tartaték a szüzek és szemérem oltalmazójának. De mint az Istenek anyja, egy-szersmind az asszonyok oltalmazója is ő vala, segítségére volt a gyermekágyasoknak, az anyák és újszülöttek élete és egész-sége felett ő őrködik vala, végre a házaséletre is ő visel vala gondot.

Ez okból tartaték Ange-Pat 'ai tiszteletére két ünnep. Egyiket tavaszszal tar t ják vala előbb a leányok, azután az özvegyek a szűz Ange-Pat'ai tiszteletére, ligetekben vagy ber-kekben, kútforrások avagy patakok partjain. A másikat télen otthon tartják vala előbb a gyermekek, Ange-Pat 'a i kegyelt-jei, azután a férjes nők és bábák.

Ange-Pat'iii-nek évente összesen nyolcz ünnepét ülik vala.

A mordvaiak felfogása szerint Ange-Pat'iii mind a meny-égben, mind a földön él. Eenn a felbők mögött van az ő ház-tartása, telided s teli a még születetlen 'emberek lelkeivel és gabnanemü növényekkel, melyekkel tápláltatnak mind a házi, mind a vadállatok. Eme lakhelyéről árasztja a földre az éltető erőt·, hol reggeli harmat, hol eső és hó, hol éjszaki fény képé-ben. Leszállván a földre, behat ő a Masztir-Páz lakására is, és a földnek termékenységi erőt ajándékoz. Szimbirszk kormány-kerületben valami Milkovits nevűnek a mult század végéről való kéziratában az mondatik, hogy a mordvaiak az éjszak-fényt Szár'aözaisznak hívják s Ange-Pat'ai legkedvesb unoka-leányának és legkitűnőbb segédjének tart ják vala. A földre Ange-Pat 'ai a szolgálóit küldi, de a gyermekszüléseknél lát-hatatlanul maga is jelen van.

A mennybeli lakásán Ange-Pat'ai fiatal es szep. Midőn a földön jár, kiválólag erőteljesnek mutatja magát. I t t olyan ő, mint a vas. Midőn jár-kél, inog a föld, s ha kőre lép, ott ma-


rad a lába nyoma. Néha látni is őt a földön, hol nagyszerű aranyfarku fejér madár alakjában, mely arany orrával a me-zőkön és réteken magvakat hinteget, hol kófejér galamb ké-pében, mely a magasságból virágot hint alá a mékeknek, liogy mézet gyűjtbessenek, és szemeket az ő kedves tyúkjai számára. Sokszor csak az árnyékát látják az emberek ennek a jóaka-ratú Istenasszonynak, mikor a szántóföldeket látogatja. Nyá-ron át világos nappal lehet néha látni déltájban, a mezőn egy finom lebernyegfélét a földeken nagy sebességgel átvonúlni, a nap mellett pedig alig lehet észrevenni némi kis vékony felle-gecskét. Ez — mondják a mordvaiak — az Ange-Pat'ai ár-nyéka. Ilyenkor az Istenasszony megy láthatlanúl a földeken át, kedves állataiban és növényeiben gyönyörködvén, a földet pedig megtermékenyítvén. Minden csecsemőnek kirendelvén a maga őrszellemét Ange-özaisz-szát, maga Auge-Pat'ái is gyakran faluról falura megy az alvó apró gyermekekhez, s nyájaskodik velők. Midőn tehát az alvó csecsemő álmában mosolyog, tudni való, hogy az istenasszony czirógatja.

Ange-Pit 'á i gondjaihoz tartozik még továbbá az is, se-rények-e a nők, s különösen nagy gondja van arra., hogyan fonnak. O maga is fonó. Mennyégben egy ezüst begy hátán aranyguzsalyon fonja a fonalát. Télen az Ange-Pat 'ái ünnep-hetiben, karácsonyestétől uj évig. és nyáron Szemik napjától a következő csütörtökig a mordvai nők nem fonnak, nagy bűn-nek tartván akkor fonni s azon bitben lévén, hogy a gyolcs-öltöny, melyet e napokon font fonállal készítettek, az azt vise-lőre sok szerencsétlenséget hozhat. A mezőkön őszszel látható fonalak az Istenasszony fonása.

A házi állatok közül a tyúkok különösen kedvesek Ange-Pat 'ainek, termékenységök miatt. S csakugyan tyúkot és tojást szoktak neki áldozni. A tyúktojásokat, melyeket Ange-Pa-t'ái ünnepén Szemik napkor áldoznak neki a mordvaiak, fok-hagymával megfestik, ugy hogy barna-sárga színt kapnak. Ezeket aranytojásoknak mondják, s elteszik, tűzvészkor a lán-gokba dobják, csillapítás, és a szél megfordítása végett, erdőn a fákba teszik, melyekben a méhkasokat elhelyezték, hogy a rajzás annál jobban sikerüljön, s a csibéket is azokkal etetik, könyörögvén Ange-Pat'aihoz, hogy majd megnőve, annál job-

3*


bau tojjanak. Terméketlen nők s a kiknek gyermekeik kis korban meghaltak, meg is eszik. Midőn a nvájban és házi ál-latok, különösen a juhok közt marbavész pusztít, összetörik és az istállókban s akiokban szétszórják a darabjait, a nyájat p edig a tojás héjjával és fokhagymával füstölik.

A mordvaiak e mondát regélik. Világ kezdetén megka-gyá Ange-Pat 'ai minden nőnek és nősténynek, hogy minden nap szüljenek. Ebbe azonban nem egyezének, azt mondván, hogy az nagyon terhes és kínos volna; csak a tyúk egyezék bele az Istenasszony akaratába, s ez által az Istenasszony leg-kedvesebb állatává lön. A tyúkon kívül csak még egy madár egyezék bele az Istenasszony kivánatába, s ez is közel volt hozzá, hogy az Istenasszonynak szintén kedvenczévé legyen, de utóbb beleuna a mindennapi szülés fáradalmaiba. Ez a ka-kuk volt, melyet Ange-Pat 'ai szintén házi állatnak szánt vala. Most tehát megharagvék a kakukra, kiűzé az emberi lakhe-lyekről az erdőre, s még csak azt sem engedé meg neki, bogy ezentúl saját fészket rakhasson magának, hanem meghagyá neki, bogy ezentúl másnak a fészkébe tojjék. ígérete megsze-gésének emlékezetére Ange-Pat'ai a kakukkot himlőhelyessé s a tojásait is tarkává tevé. Ez időtől fogva kakukkol bánatá-ban a lcakuk az erdőben, siratván az emberi lakásokat, a hol oly jó dolga volt.

A földeken a csírázó szemeket megmelegítvén, Ange-Pat 'a i lecsillapítja a fergetegeket, zivatarokat, villámokat; az ő segedelme nélkül a világ már rég elpusztult volna. Midőn esik az eső, mennyei hajlékából tejcseppeket hint a lá ; s a tej-cseppek, melyek a tehenekre hullanak, szaporítják a tejöket. Minden emlős állatok között legkedvesbek neki a juhok és sertések, mivelhogy ezek másoknál több szaporaságot adnak. Ugyanazért nyáron tyúkok és tojások helyett fejér juhot, télen pedig sertést áldoznak neki á mordvaiak.

Az emberek termelte - növényekből legjobban kedveli Ange-Pat 'ai a kölest és lent, minthogy ezek több magot- te-remnek másoknál. O maga is szokott a földekről lent gyűjteni, ugy minden desiitinről egy-egy szálat, s az így gyűjtött lenből aztán ezüst guzsalyáról fonalat fon a maga gyermekeinek. Minden fejér juhnak a gyapjából kitép egy szálat, az így gyűj-


tött fonalat megfonja, a fonalat megfesti az.ég kékjében, a nap bíborában, a hold és hajnal aranysárga színében, s tarka fej-tővel az Istenek ingeibe, mordva szokás szerint szegélyeket és vállczifráza,tokát hímez. A szivárvány a Niski-Páz inge sze-gélye, melyet neki Ange-Pat 'ai , édes anyja varrt. Midőn a nő viselős, s szülendő gyermeke különös kegyeltje Ange-Pat'ái-nek, meghagyja a leányának — gyanítólag Niskende-Tevtűr-nek — hogy a születendő csecsemőnek inget varrjon s küldje a földre az Ange-Ozaisznak. Ezek azok, a kik u. n. burokban születnek. Az ilyeneket szerencse-fiainak tart ják, s egész éle-tökben Ange-Pát 'á i gondviselése alá helyezvék el. Az újszü-lött ezen legelső öltönyére zacskó van varrva, melyet egész életében viselni fog, s a sirba is magával viszi. De ha elveszíti, tömérdek szerencsétlenséget von magára, s az Istenasszony jóakaratát is elveszíti. .

A köles, valamint a len Ange-Pat'iiinek kedvelt növé-nye. Azért a beteg gyermekeknek juhtejben főtt köleskását szoktak adni. Ugyanily köleskásával étetik a lakodalmakban az uj házaspárt. Gyermekszületési lakomákon, ma keresztelő-kön a bábák minden jelenlévőt ez ételnemmel, etetgetnek. Ugyanezt áldoznak Ange-Pat'iiinek az özvegyek, az u. n. »asszo-nyok ünnepén«. Úgyszintén a tyúkoknak is köleskását adnak, az Istenasszony nevét említvén, hogy annál jobban tojjanak.

E növényeken kivül kedveli még Ange-Pat'iii a fok- és veresbagymát. Azért a mordvai nők a beteg avagy nyugtalan gyermekek feje alá fokhagymát tesznek és fokhagymával füs-tölik őket. A komlót Ange-Pat 'ai nem szereti, mert annak az eredete Saitántól van. Ugyanez okból a mordvaiak Ange-Pat 'ai ünnepein soha sem használnak komlóval készült sört, hanem csupán mézzel vegyes elősört. A fák közül leg-kedvesb Ange-Pat'iiinek a nyírfa, minthogy az másoknál ter-mékenyebb és lombosabb. Ünnepét tojás és köleskása nélkül nem tartják, de nyírfalomb nélkül sem. Még csak téli ünne-pein sem hiányozhatnak a fülesztett nyírfaágak.

A bogárfélék közül legkedvesb Ange-Pat'iiinek a szor-galmas és szapora méh. Valamint a tyúk, úgy a méh is bele? egyezett teremtetésekor Ange-Pat 'ai kivánatába, hogy napon-kint szaporaságot adjon,] s így ő is megnyerte az Ange-Pat'ai


jóakaratát. Azér t csak is a méh lépéből szabad Ange-Pat 'á i rendelése szerint a szent gyertyákat készíteni, s csak az ő mé-zéből az áldozati sört főzni. A vadméhek és darázsok nem kedveltjei, minthogy az Istenasszony akaratába nem egyeztek. A hangya is igérkezék, hogy naponként nemzedéket fog adni, s szorgalmas munkás is fog lenni, de az incselkedő Saitán el-kezdé a hangya mézét a földbe ásni, fiait pedig a fövénybe rejteni, hogy az emberek ne fordíthassák hasznukra. Azért az Istenasszony elvette a »hangya vajának« az édességét, a han-gyát pedig a földalatti munkálkodásra kárhoztatá. De előbb a hangya vaja méz volt.

Mint minden élet kútforrása, Ange-Pat 'ái a bábáknak is pártfogója, s azért néhol Bulaman-Pat 'ái név is adatik neki, azaz: Bába-istenasszony. Az ő téli ünnepe karácsony másod-napján tartatik vala, a bába lakában minden faluban külön áldozati lakomák tartatának, melyek egész napjainkig fenma-radtak. Az élet Istenasszonya jóakaratának örvendének még az orvosok, a kiknek ő mindennemű betegségek gyógyításában segítségökre vala. Azon sajátságos fogásokban, melyekkel e javasok a ragályos betegségeket· gyógyítják vala, a megszokott szerek a tojás és köles valának, melyek nélkül Ange-Pat 'á i tiszteletére semmiféle szertartást intézni nem lehetet t A Sa-verszky tudósítása szerint a mordva javasok a szamarai kor-mánykerületben az ottan járványos kórokat még napjainkban is, tojással, köleskásával, nyírfaágak- avagy vesszőkkel űzik el.

Az Istenasszony nyári ünnepét előzőleg a paind'áitek és jambedek gabnanéműeket, malátát, mézet és más kellékeket ugyanazon módon gyűjtének, mint már előadók, csakhogy most a leányok vállaikat és melleiket meztelenül hagyják, s az ajándékokat is ők adák, nem pedig az asszonyok. A férjes asszonyok oldalt külön ülnek vala. Egyik kézzel a tarisznya mindkét madzagát tartva, másikkal szüzességük jeléül mellö-ket fedik vala. ünnep-estéjén a házat és udvart zöld galyak-kal, de kivált nyír-ágakkal díszítik vala, s a ház pitvarába is nyírfát ültetnek vala, mint az oroszok háromság-napján szok-ták ugyanezt tenni. A fa ágaiból és virágaiból fejökre koszo-rút kötének, s a házon kívül is annyi koszorút akasztának fel, a hány lány vala a házban. A vánkosaikra szint'azonképen


koszorúkat tűznek, védistenasszonyuk Ange-Pat'iiikez, követ-kező módon könyörögvén:

»Csám-Páz, irgalmazz nekünk, Ange-Pat 'ai anya segítsd Mazekai lányodat tisztességesen élni, s adj neki hamar jó fér-jet.« Feltűzvén a koszorút, hozzá teszik: Szvat Niski-Páz, küldj nekem kérőt.«

Ünnep előestéjén vagyis Szemik napján valamennyi fa-luból Összegyűlnek a leányok, s kezeikben nyírfa-galylyal, fe-jőkön pedig koszorúval házról-bázra járnak, fennszóval énekelve. Enekök Ange-Pat'iiihez van intézve, kérvén benne őt, bogy oltalmazza őket, s hozzáadván ehhez egy könyörgést Niski-Pázhoz, bogy küldjön nekik kérőket. Ez ünnepi menetben férfiak részt nem vehetnek. H a pedig valamely víz-eszü a leá-nyok közé mer vegyülni, addig csikolják, míg vagy 10 friss tojással meg nem váltja magát. Csupán csak a dudásnak (pu-láma) van megengedve a lyányokkal együtt járni, ha ezek fel-kérik őt az egyszerű mordva hangszeren való játékra.

Magok közül vezetőt pr'ávt-tevtárt választanak. A menet élén ez megy, előtte pedig kis leánykák keszkenőkkel, nyak-kendők és a pr'iivt-tevtar övével vagyis Jcarksz tscimaksz-szávai díszített nyírfát (kjölu) visznek. A vezetőnek közvetlenül utána megy legkedvesb barátnői közül választott három női parin-diiit, nyírágakkal ékesítve, s magokkal hársfaháncs és fakéreg kaszubokat hordozva. A házakat sorra járván, kjöl-moro azaz nyírfaének nevű éneket fújnak. A Szamara k. kerületbeli Bo· guruszlan járásban, valamint a Szimbirszki korm. kerületben is a nyelvöket inár elfeledett leányok a kjöl-morot következő-leg éneklik oroszúl:

„Köszöntelek fehér nyírfa, Juharfának pompás lombja, Légy üdvöz hársfa szelleme, Üűvözők szép tündérei, Üdvöz te is gazdasszonyunk : l m hozzád ház gazdasszonya, Szép leánykák érkezének Kalácsfélét, tojáslepényt, Tojás sárgát k é m i tőled.«


A gazdasszony az ablakon át tojást, köleslisztet és vajat ad ki nekik. A tojást a vezető veszi át, a lisztet és vajat pedig a báz asszonyának a leánya, unokája, avagy más rokona. Az ajándékot a parind'ait-tevtar edényébe rakják, egyikbe a to-jást, másikba a lisztet, harmadikba a vajat.

Adakozás közben így szól a báz asszonya: . »Ange-Pat'ai-Páz anya, oltalmazd a leányomat, nehogy

beleszeressen valami rossz ember, s levegye a viruló koszo-rú já t !«

Az ablak alól eltávozva a leányok, körbe állanak az ab-lak előtt s a puláma szavánál köszönő dalt fújnak barát jok-nak, a házi leánynak. Ilyen köszönő dal a következő bárom, melyeket még ma is dalolnak a Penza k. kerületbeli Szarauszk és Krasznoszlobod járásokban • mordva nyelven, noha a dal-losok és hallgatók közül a legtöbb ma már teljesen uem is érti.

íme belőlök néhány mutatványul:

Kati, Katicza, Ids gazdasszony, Katicza büszkén felöltözék. Járása büszke és hatalmas. Hej szaratovai harisnyái, . Magas sarkú czipőcskéi, Hat csíkos önszőtt ingválla, Tiz kenclöje a derekán Ingvállán a hajnal ragyog.

A hat csíkra hímzett ing ugyanis a mordva leányok legnagyobb fényűzése. E csíkokat fehér gyolcsra sokszínű gyapjú fejtővel, leginkább piros, zöld és kékkel, minták sze-rint szokták bimezni. A csíkok az ing hosszában bárom oldalt, válltól egész a szegélyig leérnek. Szintúgy a gallér és szegé-lyek is gyapjú fejtővel, minta szerint bímezvék. Az övtől alá néző tizenkét kendő a mordva nők hegykélkedésének legfőbb jele. Övükre (karksz tsamaksz) rendesen sok, gyapjufonálból ké-szült czafrangokat varrnak, néha egy »kigyó-fej« nevet viselő csigahéját is, a gazdagok ezüst pénzeket is. Midőn azonban a mordva nő legpompásabb ruháját ölti magára ; ilyenkor 12 félrőfnyi finom gyolcskendőt illeszt az övére hátul, hogy egyik a másikat fedje, a legalsó mintegy térdig érjen, a többiek

. A MOIÍDVAJAK POGÁNY ISTENEI ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI 4 1

peclig ugy a miut következnek, mindig rövidebbek legyenek. E kendők vagyis dagályok (rutsz'a) szintén gyapjufejtővel, a gazdagabbaknál arany szálakkal is ékítvék, és czafraugokkal ellátvák.

A másik köszönő dal a következő:

Szép leány ám Tatyana • Minek olyan szép ? Az ingválla gyönyörű,

. Kulia ujja duzzadó, ' A szemei feketék.

A harmadik igy hangzik:

E'ezapa Zsófia Mint lehántott hárs ' '

• Zsófinak a termete, Gömbölyűek mint kita len Olyanok a lábikrái,

. Járás közben délczeg csikót Mutat a biztos lépése.

A mordva nők különösen büszkék a lábikráikra, mire nézve rövid ingeket és ruhákat hordanak. A lábszárak szépsé-gének föltétele azok vastagsága, és a szilárd lépés. Ugyanez okból csizma helyett lábikráikra, oly simán a mint csak lehet-séges, néhány rőf finom, jól fehérített gyolcsot tekergetnek. A mordva nők ismeretesek délczeg járásukról, a fejőket min-dig egyenesen és fentartják, s a földre soha sem sütik le sze-meiket. Járásuk szilárd és egyenlő, mire nézve a dalban dél-czeg paripa járásához hasonlíttatik.

A leányok e dicsérő dalait más alkalmakkor is szokták dalolni. Lakadalmakban a menyasszony dicséretére, máskor ismét ez vagy ama mordva lyány magasztalására. Némelykor rendes dalnak is éneklik. így a most előadott dalok elsejét egy balladában is szokták énekelni, mely azt regéli el, hogyan vetette meg egy mordvai szép bajadon, a kinek sok kérője volt, a gazdag kérőket, s inkább egy szegény fiúhoz ment, a kinek házhelye sem volt. A harmadik előadtuk dal egy másik elbeszélő dalnak a része, a melyben az van előadva, hogyan adtak egy szép fiatal lyányt egy zsiványboz, s mint búsul a nő, midőn megtudja, hogy férje éjjel rabolni jár,


A faluban a tojás, vaj és lisztgyüjtögetéssel elkészülvén, a lyányok estefelé felékesített nyírfagalyaikkal együtt daliás közben a faluboz legközelebb eső kútfőhöz, forráshoz, avagy folyóhoz mennek, s ott végzik igen költői ünnepjöket.

De ezzel még az Ange-Pat'ai nyári ünnepe nem ért véget. Egy bét múlva, vagyis az orosz sz. báromságnap után következő csötörtökön, az u. n. »özvegyek ünnepét« ülik vala. Ebben csupán csak az özvegyek vőnek részt, nem pedig akár férfiak, akár férjezett asszonyok, akár leányok. Fia ta l özvegy nők közül is csak azok, a kik fogadást tettek, hogy nem fognak többé férjhez menni. Férjezett öreg nők, bármily korosak is, nem vehetőnek benne részt·. Ez özvegyek ünnepe tebát Ange Pat 'áinek harmadik nyári ünnepe vala.

A téli ünnepek Ange-Pat 'ai tiszteletére az u. n. Kjol 'á-den'ek, és karácsonykor tartják. Maga a név igazában a Kjol'áda-özaisz ünnepét jelenti. E téli ünnepekben leginkábbb férjezett nők és mindkét nemen lévő gyermekek vesznek részt. Különös tisztelet tárgyai bennök a bábák.

Karácsonyra a fiatal menyecskék mézzel vegyes sört főznek, melybe nem tesznek komlót, minthogy, mint már tud-juk, Ange-Pat 'ai nem kedvelli ezt a Saitan szerzette növényt. Férfiakat és öreg nőket ide nem bocsátanak. Karácsony esté-jén az udvar közzepén lévő Kardo sz'arkón disznót ölnek vala egészen saját módon. A leölendő sertést három hétig hizlal-ják vala. Mindazon szaladot, mely a Nazarom-Páz decz. 6. tar tot t ünnepére főzött sörből megmaradt, sőt a kjol 'ádenak-ről maradottat is a disznóval étetek meg. Leöletése előtt bárom nappal a házba bebocsáták, a hol rendesen a tűzhely alatt tart ják vala. Decz. 23-án a menyecskék a disznót felöltözteték. A nyakába kendőt kötének s a mögé néhány fűlesztett galyat szurának. így felöltöztetve az előszögletbe vivék, s az ivó edényébe azon víz nagyobb részét öntik vala, mely, a mint látni fogjuk, a galvak fűlesztésére használtatott, s megitaták a disznóval. Ezután kivivé a gazda az udvarra s ott a nélkül, hogy a kendőt és galyakat levette volna róla, leölé, a vérét pe-dig a Kardo sz'árkó alá bocsátá. Ugyan e kövön perzselék is meg nyírfagalyakkal, melyeket a szent gyertyánál gyujtának vala meg, e közben Ange Pat'áihoz, Niski-Pázkoz s a sertések


védő Taun-özáiszboz könyörögvén. Ugyanitt a kendőt is meg-égeték, de a véres galyakat felszedé a házi asszony, azokkal költeni föl karácsony reggelén a gyerekeket. Még aludtokban keményen megütlegelé őket az auyjok e vesszőkkel, mondván :

»Ange-Pat'ai kazinesz, Kjoltéan'án kazinesz, Kjol-Kjol'-áda kazinesz«, vagyis »Ange-Pat'ai adta, a nyírfa ünnep adta, Köl'-áda adta.«

Ezt azt anya jó egészség végett teszi. Mennél jobban visítnak a gyerekek, annál egészségesebbek lesznek, mivelhogy Ange-Pat'ai annál könnyebben meghallja őket. Karácsonykor rendesen disznóbúslevest, disznó főt, és kásás hurkát esznek vala.

Karácsony estején mordva és orosz gyerekeknek ugyan-egy a szokásuk, melyet Kol'adának hívnak, a házi baromra gondot viselő nyírfa istenség Kjol 'áda nevéről. Ismeretes az oroszok abbeli igyekezete, bogy ez elnevezést, vagy a latin calendae-ból, vagy az orosz kolo (kör) szóból akarták, persze bogy haszontalanul, származtatni. A mordva szó kjol'ada sa-játképen annyit tesz, mint nyírfából való, kjol vagy kjolu a. m. nyírfa, mely Ange-Pat'ainak legkedvesb fája vala, egyene-sen neki szentelve. Nyári ünnepen a mordva lyányok és özve-gyek friss zöld nyírgalyakat hordanak, de minthogy télen friss galyakat nem lehet kapniok, az előre eltett galyakat forró vízben párolják, melybe tejet, egy marok köles szemet tesz-nek, s néhány tojást is ütnek. E vizet aztán, mint látók, a disz-nónak adják inni, ugyanezzel mossák meg a gyerekek bölcsőit, ugyanezt hintik szét gyerekszületéskor.

Karácsony "estéjén összejönnek fiúk és leányok tizeu-' négy-tizenötéves korukig. A leányok nyírvesszőket hordanak, melyekre kendőket és keszkenőket kötöznek. A kjol'ada néven ezt is értik. A fiúk mindenféle csörömpölő eszközökkel u. m. csengőkkel, csörgetyűkkel, érez edényekkel stb. járnak. Legelői egy lyány tarisznyát visz, előtte egy másik megyen gyertyatar-tóban lévő égő kettős gyertyával. A gyertyatartó rúdra van kötve, s magasan hordozzák. Menet közben a gyerekek ezt éneklik:


Kjol, Kjol :ailának Az arany szakál lnak Járunk a dolgában. Kjol:a<la megérkezett Nyisd ki tehát a kaput Ajándékozz Kjolaidának Kolbászokat, disznólábat, Asszouysütötte kalácsot. Kjol , Kjol'üda, Aranyos szakálu.

Midőn ez éneket fújják, a fiúk csengőikkel és csörge-tyüikkel csörömpölnek s iszonyú zajt és lármát csapnak falu-szerte.

A menyecskék legjobb ruháikba öltözve, az ablakon át fokhagymával festett tojást, köles kásával töltött hurkát, tejjel, vajjal, tojással stb. készült édes süteményeket és u. n. kjol'-iingem-et vagy is köleskásával és tojással töltött süteménye-ket adnak, melyeket juhok, disznók és tyúkok alakjára szokás készíteni. A gyerekek mindezt a tarisznyába teszik, házról házra járván. Körüljárván igy az egész falut·, valamely házban meg-szállanak, a felczifrázott nagy nyírfaágat és égő gyertyát a ház előszögletébe helyezik el, s. a gyűjtött tárgyakból együtt esteliznek; a maradékot pedig hazaviszik.

A fiatal menyecskék még ünnep előnapjáu délben hozzá-fognak már az eleség készítéséhez. Ilyenkor egészen sajátsá-gos módon raknak tüzet a tűzhelyen. Gyertyát gyújtanak előtte s nyírfa galyat állítanak fe l ; egy másik fűlesztett nyír-faággal pedig a tűzhelyről minden hamut lesepernek, aztáu fát raknak rá, melynek múlhatatlanul nyírfának kell lenni. H a az nincs, legalább is egy darabnak annak kell lenni. A házi asszony azután egy csomó nyírfagalyat vesz, s a gyertyá-nál meggyújtja, mondván:

»Csam-Paz, irgalmazz minékünk, Ange-Pat 'ái Paz, leg-szentebb Isten-szülő anya, könyörögj érettünk, Szvat-Niski-Paz, támaszsz piros napot, melegíts meg minket, termeszsz ne-künk sok eleséget«.

A kályha szája elé égő galycsomót tesznek, annak fö-libe pedig egy üszköt, mely a rnult évi kjol'aden'akből, vagy is téli ünnepről gondosan megőriztetett. Midőn az üszögszén el-


égett, bedobják a tűzhely belsejébe, a tűzhelybe rakott fákat pedig galyakkal meggyújtják. Az üszökdarabon kivül még egy nedves nyírfa tuskót is tesznek a tűzhelybe, mely ott bá-rom napig is elsenyved. A megmaradott szénre vizet öntenek, melyben nyírfát fűlesztettek; azután a következő téli ünnepre elteszik a tűzhely alá. Az üszögöt a család járni tudó gyermek-eséi legfiatalabbikának kell leönteni. Az üszög leöntése előtt a gazdasszony sót hint reá. Midőn a só a tűzben recsegni kezd, így szól a gazdasszony:

»Niski-Paz, süss mi reánk, erősebben mint a só, ne csat-togj Páz-Purgini!«

Midőn a kemencze be van: fiitve, nem a közönséges pe-metével, hanem fűlesztett nyírággal seprik ki, Ange-Pat'áihez könyörögvén. E napon kolbászt sütnek, fokhagymával tojást festnek, édes tészta süteményt készítenek disznózsírral, s kjol'ángemen-t, vagyis köles kásával, tojással töltött kalácso-kat. Következő napon vagyis karácsony napján a férjes nők a szoba padlatát egészen beborítják tiszta szalmával, az elő-szögletbe nyírfa-galyat tesznek, ágaival fölfelé, annak elibe pedig meggyujtatlan gyertyát s hozzá fognak az étel készítés-hez ; a levest és disznóhúst együtt főzik, de a disznófőt külön. Midőn a disznófő megfőtt, a szájába piros tojást és fűlesztett leveles nyírgalyat tesznek. A tálban a disznófő alá szakái alakjára piros fonal-csomót tesznek, s ezt arany szakálnak nevezik.

Deczember 25-én déltájban a gazda meggyújtja a gyer-tyát, s egész háznépestül térdre esik az ablak előtt, melyet ilyenkor kinyitnak; ugyanis házi istenitiszteletnél mindig nyitva tart ják az ablakot, hogy imádság között az égre néz-hessenek. A föld felé hajlongnak mindnyájan, kezeiket égfelé emelik, a gazda pedig így hívja meg az isteneket magához vendégekűl:

»Csám-Páz, irgalmaz minékünk; Ange-Pat'ái, legszen-tebb istenszülő anya, jöjj el mi hozzánk a te Kjoltsán'án ünne-pedre ; Niski-Páz, Initse-Páz (Isten fija), jöjj el hozzánk a te Kjolts 'an'án-ünnepedre; Szvat-Vereski-Velen-Páz (itt sorba elszámlálják az isteneket) jöjjetek mi hozzánk Ange-Pat 'ái és fija Initse-Páz Kjolts'án'-án-ünnepére«.


Csám-Pázt, a főistent nem szokták a házi ünnepre meghívni. Ez az Istenség sokkalta magasb, s nincs is oly em-ber, bármily szent életű volna is az, hogy méltó volna az ő megjelenésére. Azt tar t ják róla, hogy ha Csám-Páz valakit meglátogatna, nemcsak ő, hanem az egész falu, lakosostúl, épületestül, nyájastól, szántó földestül, folyóstúl, kutastól egy szempillanatban mind elégnének. Noha tehát majd minden imádságukat az ő neve említésével kezdik, — mindazáltal a naponkinti könyörgéseikben közönségesen az alsóbb istenek-hez fordulnak.

Az Istenek meghívása után a gazda megparancsolja, hogy készüljenek az ebédhez. A házi asszony most á tadja neki a tálba tett disznófőt. A gazda veszi a tálat s a gyermekek kíséretében kimegy a házból. A gyermekek közt a legifjabb a gazda előtt viszi a ház előszögletéből vett nyírágat. A gazda a disznófőt legelőbb a »kardo-sz'árko-hoz viszi, azután a ló-istállóba, tehénistállóba, tyúk-olba, pinczébe, fürdőbe, csűrbe, s a kótlioz, mindenütt Ange-Pat'ai-hez, Niski-Pázhoz, minden helynek külön istenségéhez fordulván péld. a juh-akolban Rev-özaiszhoz, a lóistállóban Lismen-özaiszhoz stb. Mindent feljárván, visszatérnek a házba, a hol tiszta abroszszal ter í te t t asztalra már az ételek fel vannak tálalva, — s ezek között a három kjol'angemen vagy is köles-tészta kalács, kettő egymás mellett, a harmadik pedig fölibök téve, a felső magának Ange-Pat.'iii-nek, az alsók pedig Niski-P áznak, és Ange-Pat 'a i többi fiának és leányainak. Az asztal mellett a padlaton a sörös cseber áll. A gazda a disznófőt az asztal közepére teszi, a nyír-ágat pedig az előszögletbe. Azután mindnyájan térdre hullnak és a gazda imádkozik:

»Csám-Páz, irgalmazz nekünk; Ange-Pat'ai. legszentebb istenszülő anya, könyörögj érettünk; Niski-Páz, Initse-Páz se-gíts és oltalmazz meg minket. Mi kenyérrel, sóval, cseber sör-rel és ékesgetett tojással tisztelünk tégecí. Tekintsd magadé-nak, Niski-Páz (az imádság ismételtetik). Tekintsétek maga-tokénak istenek (elszámláltatnak, s az imádságok ismételtet-nek.) A szerint, a mint az asztalon kenyér és só van, adj nekünk gazdagságot. A mennyi morzsa van a kalácsban, a sze-rint adj nekünk gazdagságot. Őrizz meg minket a rossz embe-

A MORD VACAK POGÁNY ISTENIM ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 4 7

rektől és tisztátalan nőktől, a sertéseket és juhokat pedig vé-delmezd meg a farkasoktól. Ange-Pat 'ai Páz, adj a mi termé-sünkre, mely a földbe van vetve, tündöklő éjszaki fényt és me-leg harmatot. Szvat-Niski-Páz, süss melegen a mi termésünkre; Ange-Pat'iii-Páz, termeszsz vaskos szalmaszárat, nagy kalá-szokat, tojás nagyságú aranysárga szemeket. A milyent Jur ta -özaisz szeret, olyan nyájat adj nekünk. A d j nekünk sok és győzős lovakat, erőseket, egészségeseket, mint a medvék. A d j nekünk teheneket, disznókat, tyúkokat, ludakat, kacsákat, mindennemű nyájakat, mindenféle madarakat. A régi jót kö-szönjük, az ujat kérjük.«

Ugyanez imádságot használják a Szamara kormány kerületbeli eloroszosodott mordvaik is, de Saverszki szerint is-tenségek már nem említtetnek benne. így kezdődik: »Felséges Isten, nagy Isten segíts és őrizz meg minket.« Az Ange Pa-t'aihez való kedveskedés helyett ezt mondják: »Tekintsd ma-gadénak Krisztus születése ünnepe (Rosdeszero krisztovo), a disznófőt sbt. Niski-Páz helyett »G-ondviselő-Pázt« említenek. Ugyanis azon mordvaiak, a kik pogány vallásokkal együtt nem veszítették el egyszersmind a nyelvüket is, az" Istent Páz-nak nevezik. A szamarai eloroszosodottak nyírágat többé nem használnak, hanem a szent képek előtt gyertyát gyújta-nak. Midőn a gazda a disznófővel feljárja is az udvart, a gyermek előtte szent képet visz. Könyörgést előzőleg a képek előtt tömjént égetnek.

A fenn előadott imádságot elmondván a gazda, leveszi a felső »kjol'angemen-t«, mely Ange-Pat'aiuak van szentelve, levág belőle egy keveslcét, a felibe liust tesz és pedig először is a disznófőből, aztán a lében főt disznóhúsból, végre egy egy kis darabot a festett tojásból, az édes kalácsból, stb. aszta-lon lévő többi ételekből. Az így felkészített ételfalatot' a jobb kezébe veszi, a balba pedig egy merő kanál vegyes sört, s az imént előadott imádságot, a nélkül, bogy térdre esnék, har-madszor is elmondja. A többi egész háznép térden állva kö-nyörög. Midőn könyörgésében az ételek elszámlálásához ér, a jobbkezében levő ételfalattal, megnevezéskor mindenikét külön érinti. Azután az elkészített falatot átadja a gazdasz-szonynak, a ki azt a kemenczében égő ó-üszögre és uj nyírfa-


hasábra teszi. Ezután átadja neki a merítőkanálban levő sört is, ki azt szintén a kemenczébe önti Ange-Pat'ai-hez imádkoz-ván, azután a tüzet száraz nyírfagalylyal ismét felszítja, hogy az áldozatok annál hamarabb megégjenek.

Evéshez fogván, legelőbb a gazda vág magának a disz-nófőből s enni kezd, azután a gazdasszony szintén a disznófőből vág magának és a család többi tagjainak. A disznó fülét és orrát a gyermekeknek szokták adni. Ebéd után a gazdasszony levág egy darabot a disznófejből, s a kanálba is vesz egy ke-vés vegyes sört, az udvarra megy vele s mind a kettőt a »kardo sz'arko« alá beönti. ·

Másnap deczember 26-án az egész falu népe köz falu-lakomát »petsziona-mol'án-t« tar t a bába házában. Az ünnepi rendtartásban főszemély a bába. A puré-t (vegyes sör), kalá-csokat, főzeléket, s az ünnep egyéb kellékeit egészen úgy gyűj-tik vala, mint az egyházkerületi és falusi áldozati ünnepeken szokták. Csakhogy most e kellékeket nem parind'ait-ek és jam-bed'-ek szerzik vala be, hanem a gazdasszonyok magok viszik vala saját főztü puré-jokat és ételeiket a bábához, a ki maga részéről csak kétféle köleskását főzött, egy sűrűbbet, és egy vékonyabbat. Ehhez is magok viszik vala a mult évben lebete-gedett asszonyok, Ange-Pat 'ái téli ünnepét megelőzőleg né-hány nappal, a hozzá való kölest és vajat.

Ez ünnepben részt vevének minden házas emberek feleségestől, gyermekestől. De sem özvegy emberek, sem öz-vegy asszonyok, sem fiatal emberek, sem hajadonok nem ve-hetnek vala benne részt. Az ünnepet, mely bába-ünnepnek »bulaman-mol'au« nevezteték, este ülik vala. Megjelenők min-den családból a gazda, gazdasszony, s a bét évesnél fiatalabb gyermekek, s mindenféle ételneműekkel kedveskedéne.k a bábá-Dak, a melyekben azonban a főszerepet a kölesből készült ka-lácsok és rőfnyi bosszú kásás hurkák játszák.

Midőn minden egybe van gyűjtve, a bába az asztalra tiszta abroszt terít, s az asztalra kenyeret, sót, búzaliszt- és bornyu-sültet, és két fazék sört tesz fel, a vékonyat a gyerme-kek, a vastagabbat a felnőttek számára. Eelteszi a puré-s csöbröt is, meggyújtott kettős gyertyát tesz mellé, s felnyitja az akonát. S most fennszóval kiál t ja : Szakmede! s csendesség


legyen, térdre borulni, s az ablakban imádkozni parancsolja őket, maga pedig ezt mondja:

»Csám-Páz, magad ur Szavagotb, irgalmazz mi nékünk! Ange Pat 'ái, legszentebb istenszülő anya, adj egészséget az unokáknak, kisdedeknek, apáknak, anyáknak. Bulaman-Pat'ái, oltalmazd az unokákat, hogy szépek, kedvesek s egészségesek legyenek. Ange-Ozaisz őrizd meg az unokákat rossz szemtől, táltosoktól és minden tisztátalan hatalomtól. Ange-Pat'ai szállj le gyakran a te mennyei lakásodból megvigasztalni az unokákat és kisdedeket. Adj az anyáknak sok tejet, hogy táp-lálhassák az unokákat. Adj sok gyereket, s engedd őket nagyra növekedni s egészségeseknek lenni.

Ekkép könyörögvén a bába, az asszonyok segélyével háromszor emeli a légbe az étellel rakott asztalt. Azután, égő gyertyát tartva a kezében, háromszor kerüli meg az asztalt, s az ételeket érintve igy könyörög:

»Ange-Pat'ai-Páz, Bulaman-Pat'ai-Páz, tekintsd maga-dénak a kenyereket, sót, kalácsokat, süteményeket, tekintsd a magadénak a pürét, tekintsd magadénak a kását, és vajat«.

Azután a kétféle kását külön tálakba teszi s megvajazza, folytatván imádságát az istenasszonyhoz. E közben mind a fel-nőttek, mind a gyerekek térden állva vannak. Azután a merő-kanálba pürét vévén, az ablakhoz megy, a kanalat a légbe emeli s igy folytatja:

»Csám Páz, magad ur Szavagotb, irgalmazz nekünk; Ange-Pat'ai-Páz, Bulaman Pat 'ái-Páz, legszentebb istenszülő anya, adj egészséget az unokáknak és kicsikéknek, adj egész-ségét az apáknak, anyáknak, bogy az aprók felnőhessenek, az anyáknak pedig bőven legyen tejök az emlőikben« ! ·

Ez t elvégezvén a bába, egy kevés pürét iszik, azután az asszonyok is, ezek után pedig a férfiak is isznak belőle. Most aztán székre ü l ; egy kanálnyi sűrű kását vesz, és megeszi, utána az asszonyok és férfiak is esznek egy kanálnyit, végre a gyerekeknek is ad egy kanálnyi vékony kását. S csak most ü l . nek le mindnyájan bárom asztalhoz és eszik meg az estebédet

Deczember 27-én a bábához csak a gyerekek gyülekez-nek szüleik nélkül.

Az ünnepi jóslatok mordvaiak és oroszoknál ugyanazok: M . T . A K . É R T . A N Y E L V É S S Z É P T U D . K Ö R É B Ö L . 4


a leányok azt találgatják, kinek melyik legény van határozva, a legények a katonai sorozásnál nekik jutandó sorsukat.

Altalános szokás még itt ünnephetében a jósolgatás, ón-öntés és válasz-utakon földre fekve hallgatózni járás.

Ú j év előestején a vagyonosok, kiknek sok sertésök van, egészen ama módon mint karácsony előestején, disznót ölnek. E sertést is a házban tartják, míg a másikat karácsony este-jén le nem ölik. Akkor kiviszik egy külön disznóólba, a hol egész deczember 31-ig hizlalják. De most fűlesztett nyír-ágat nem használnak. A szegények, a kiktől nem telik két disznót leölni egymásután, a Kjol 'ada ünnepről teszik el a disznó lá-bakat, melyek a Taunz-ái ünnepen nélkülözbetlen ételek. E lába-kat uj év előestéjén főzik meg. '

* * *

Eddig Aspelin R. J . kinek művét itt ismertettem. Lássuk már most ama tanulságokat, melyeket a jelen

dolgozatból saját őskori bitregénkre s egyéb pogánykori szokásainkra nézve is a nyelvünkben szórványosan fenmaradt töredékes elnevezések, szólamok és kifejezések világánál ki-vonhatuuk, megállapíthatunk.

Hogy a honfoglalást megelőzőleg több, mondhatnám sok századnak kellett csak addig is eltelni, míg nemzetünk a régi Nagy-Magyarországból (a mai Baskirföld az 50—55 széles-ségi és 55—-60-ik hosszúsági fokok között, a mostani oren-burgi kormányzóságban) nyugotnak tartva egész Lebediáig (a Fekete tenger északnyugoti partjain a 30—35 szélességi és 45—50 hosszúsági fokok között a mai Cherson, Poltava, Char-kov, és kivált a mai Jakatariuoslavi kormányzóságokban) le-húzódtak, bizonyosnak látszik előttem, hogy idáig elhatoltában a bular *) uralom alá tartozó rokon népekkel, s közöttük az

*) A névtelen jegyző még szintén »bulár«-nak nevezi a volgai Bol-gárországot egészen ugy mint Bretsehneidcr E. művéből láthatólag igy nevezik vala az egykorú ohinai és mongol irók is, a kik a tatárjárásról szólva még a magyar nemzetet is baskirnek tudják, s hol igy, bol mad-zsamak nevezgetve említik. (L. Notices of the mediaeval Geographic and History of Central and "Western Asia drawn, from Chinese and Mongol wri-tings. London, 1876. 88—94 1.)


akkoron még legszámosb, legéletrevalóbb, szóval leghatal-masb mordva néppel huzamos időn át ne érintkezett volna, elgondolni is képtelenség. Ily huzamos idő letelte alatt pedig, hogy a különben is közelrokon pogány vallási fogalmak is ész-revétlenül egyenlővé alakultak át, azt is természetesnek fogja mindenki találni. íme ez a magyarázata a két nép pogány vallási nézetei egyezésének. Sokat tehettek erre egyébiránt a rokonnépek későbbi tömeges beolvadásai is a magyar elembe, a kikről ha törvénykönyvünk a corpus juris nem emlékezik^ egyszerű oka az, bogy például a mordvák nem lévén mokarn-medánok, mint a bulárok, a velők való elbánás ugyanaz volt, mint a magyar nyelvű lakkossággal s a beolvadás sokkal hirte-lenebb, semhogy csak oly nyomai is maradtak volna, mint a törvénykönyvünkben »izmaeliták«-nak nevezett most emiitet-tem a »bulár«-oknál. ·

Mielőtt azonban szorosan az e dolgozatban előadottak-ból levont tanulságok elsorolásába bocsátkoznám, szükséges-nek tartom az altáji népek hitregészetének legfőbb vonásait mind magam megértetése végett, mind azért, mert rájok alább visszatérek, néhány szóval ismertetni.

Az altáji népek pogánykori vallásában látszólag igen nagy különbféleségeket vehetni észre, de csak is látszólag, mert alapjában véve igen egyeznek. Legjobban kifejezi ez egyezést, mint ezt Csengery Antal is, ki erre a maga kitűnő »Történelmi tanulmányai«-ban legelőször mutatott rá, hangsú-lyozta, a bizanti irók közül Theophilactus Simocatta, a ki erre nézve igy szól: Tisztelik a léget és a vizet s hymnusokat énekelnek a földnek, imádni azonban csak is azt imádják és nevezik Istennek, a ki a világ mindenséget alkotta. S való-ban ba finn és ugor népek pogánykori vallását és cosmogoniai nézeteit tekintjük, nemcsak hogy ellenkezést nem fogunk ta-lálni, hanem inkább azt, hogy egymást kölcsönösen kiegészítik. Mindnyájoknál találkozunk egy legfőbb lénynyel, a ki az egész látható és láthatatlan természetnek, az összes mindenségnek alkotója, a kitől aztán a többi alistenségek mint: fiak és uno • kák származnak, s mindig ezek egyikétől az. »ember«. — E főistenség a finn népeknél »Ukko«, ugyanaz a neve a török-

4*


ta tár népeknél is, a kiknél azonban »Ukhán« és »Tanri« nevet is visel. Őseinknél, mint ma már ez minden kétségen fölül álló okiratokból bizonyos, szintén »Ukkon« nevet visel vala, a ki-nek poharát vala szokás nagyobb ünnepélyeken és megkötött üzleteknél »áldomás« nevezet alatt múlhatatlanul üríteni, s an-nak mintegy tanúbizonyságául meghívni. — A török-tatár nyelvű kazaroktól vették-e őseink e nevet, avagy a finn népek-től, bajos megállapítani, a nép nyelvén élő »öreg isten« Kresz-nericsnél »régi isten«, melyek a finn »vanha mies eli taato taivallinen« (öreg ember avagy égbeli atyus) és az esztb »vana isa« (öreg atya) egészen egy észjáratot követnek, tisz-tán eredeti elnevezések, s a szintén öreg embert jelentő Uk-kon-nak synonimái. — A voguloknál a főisten neve »Tarom« melyet Hunfalvy Pá l a »terem« szóval helyesen egyeztet. — A mordva nép a mohamed hitű bolgárokkal (a mi izmaelitá-i nk) sok századon át összeköttetésben élvén, részben ezek el-nevezéseit vette át, a milyen különösen a gonosz szellem Saitan neve, sőt maga a főisten neve Osám-Páz is perzsásan hangzik.

Épen igy vagyunk az egyezést illetőleg a cosmogoniai mondával is. E tekintetben' legteljesbnek látszik a Reguly hagyományaiból ismert vogul teremtési monda, melyet Hun-falvy Pá l fejtett meg.

A vogul hitregében »Tarom« a mindenség atyja saját névtelen gyermekeit férfit és nőt bocsát alá a vizekre, s ott születik nekik »Elmpi« (légfi) nevű fiók, ki aztán a teremtést végrehajtja, isteni eredetének tiszta tudatával bír, s mint »Ta-romnak« unokája alkotásaiban tőle kér és nyer utasításokat. — A finn hitrege, bár eredetileg a vogullal ugyanegy, mind-ezekre nem emlékszik, — i t t »Impi« a lég tündére, s a termé-szet anyja a maga fényes légi lakából száll a vízre, s a mint ott elé, há t ra úszkál: egy kacsa a vízből kiálló térde kalácsára száll, fészket rak rá, s bele költ, kotlás közben a térde kalácsa fölmelegszik, kiállhatatlan forróvá lesz. Impi a térdét meg-rázza, mire a tojások a vizbe hullottak, s cserepeikből lettek az ég és föld és csillagok, fehéréből a hold, sárgájából a nap. — Hogy e rege a vogullal eredetileg azon egy volt, világosan mutat ja az »Impi« név, mely a finnben azonban már »szüzet« jelent, holott a vogulból világos, hogy eredetileg »Elmpi«


volt, ennek pedig betű szerinti értelme annyi mint: »Légfi«. Az értelemnek e szembetilnű elmosódásán nincs mit csudál-koznunk, tudmmk kell ugyanis, hogy a finnben csakúgy, mint a magyarban a nem (genus) teljességgel hiányozván, e nyelv férfi és nő között szóbeszéd közben oly szigorú különbséget, mint az árja nyelvek, nem tesz, a hol pedig ez múlhatatlanul szükséges, valamint az altáji nyelvek kivétel nélkül tenni szokták, más erre szolgáló eszközökkel teszi, innen van aztán, hogy például a »mies« (ember) szó egyaránt használtatik a már egyszer megnevezett akár férfiről, akár nőről, olyanfor-mán, mint a magyar népnél még mai nap is általános haszná-latnak az : »asszonyember«, »öcsémasszony«, »Gferzson fiam« és »Zsuzsi fiam« stb. régenten ez még nagyobb mértékben s egészen ugy volt, mint a finnben mai napig; igy a Margit le-gendában is ezt olvassuk még: »Ezeket látván ez soror igen csudálkozik vala, hogy szent Margit asszony elbir-hata ily nagy embert, (mert az beteg Orsébet igen nagy em-ber vala«. Igya Nádor codexben is csak apáczák fejedelméről (priorissa) nem pedig mint ma mondjuk, fejedelem-asszonyról van szó. Igy kapta aztán évszázadok multával az »Elmpi« tehát mint látók, férfi a finnben mostani »Impi« (szűz) női érteményét, a mit a finn hitrege is, úgy mint ma ismerjük, mi-dőn, annak eleje elveszett és a Természet személyesítője nő-nek képzeltetett, szükségképen magával hozott.

Hogy a magyar »ember« szó a vogul »elmpi«-vel azon egy, és igy tisztán mythologiai eredetű, előttem bizonyosnak látszik, mellette szól először ama körölmény, hogy a főisten a régi pogány magyaroknál is egészen ugy, mint a finneknél »Ukkon«, máskép »öreg isten« volt, az pedig, hogy teremtési mondájok ne lett volna őseinknek, képzelhetetlen, ha pedig volt, szükségképen kellett lenni a vogul »Elmpi«-nek, a finn »Impi«-nek is megfelelőjének; ez pedig más mint »Ember« nem lehetett. Az hogy »Elmpi« a vogulban még »Numi Ta-rom« vagyis a főisten unokája, a finnben »Impi« a természet istenasszonya, a magyarban pedig az isten eredetű embert jelenti, a kimutatott teljes egyezés mellett nem tehet különb-séget, ugyanis ugy vagyunk az ily töredékes részletekkel, mint a régész a napvilágra hozott tárgyakkal, melyeket nem mindig


szükséges teljesen ép állapotban fölfedeznie, elég annak egy-két főbb lényegű töredékét fölfedeznie, hogy a talál t tárgynak hiányzó részeit képzeletében kiegészítse, s ha kell, teljes pon-tossággal lerajzolja s szemlélhetővé tegye. Valóban e két szó-ban : »Ukkon« és »ember« benne van őseinknek egész pogány-kori vallása és világteremtési mondája.

I t t csak még annak szükséges a nyit ját tisztelt hallga-tóimnak kezébe adnom, hogyan lett az »elmpi« szóból a ma- ;

gyarban »ember ?« Hogy ezt tehessem, szükség egy nagyon ismeretes nyelvtényt a t. osztály emlékezetébe hoznom, azt hogy a palócz tájejtés az l-et rövid magánhangzó után min-dig kihagyja, és az »a«-ból »o'«-t·, az »e«-ből meg hol »üö«-t csinál, hol ékezet nélkül megnyújtja, p. o. »alma«, »balta«, »falka« helyett : »őma«, »bőta«, »főka«-t, »esel« helyett : »esüő«-t, »elmegy« h. »émegy«-et stb. mond, s az »1« kima-radta teljesen igazolva· van; — hátra van a »pi«-nek »ber«-ré alakultának igazolása. E részben hivatkozom a dunántúli tájbeszédre, mely »adva«, »tartva«, »véve« h. »adval«, tartval« »vével«-t mond. Az. »Elmpi« tehát lehetett legelőször »émpi«, azután »émpel«, a szó eredeti értelme kihaltával pedig »em-ber.« Azoknak ellenében, a kik netalán azt hozzák föl ellen-vetésül, hogy a magyarban a vogul »pi«-nak »fi« felel meg s erről számot még nem adtam, szükségesnek találom megje-gyezni, hogy a szó ez alakulása mindenesetre még amaz őstörténelmi, emlékezést haladó ősidőben történt, midőn a magyar nyelvben az »f« még csakúgy nem volt kifejlődve, mint nincs mai napig is kifejlődve a legtöbb finn-ugor nyelv-ben, sőt még a töröktatár csoportban is csakis az oszmanli-törökben, perzsa-arab ráhatás folytán fejlett ki. A inordvában azonban elég sűrűen fordul elő, szintén az iszlambivő bolgá-

^ rokkal való érintkezés következtében. így lehetett tehát az »elmpi« végső szótaga a »pi« »ber«-ré. De lehetett ugy is, hogy időjártával, midőn az ősielentés feledésbe ment, egysze-rűen »ber«nek ejtetett, ugy mint történik ez tettleg a vogül-ban a magyar »tó«-nak megfelelő »tü« szóval, mely nemcsak »tú«-nak, hanem »tuo«-nak és »tur«nak is ejtetik,*) így ma-

*) A >tur< szó egyike a vogulban ama homonym szóknak, melyek valamennyi altáji nevekben szerfelett számosak, ugyanis egyaránt jelent „tavat" és „torkot".


gyarázható ki aztán, hogy ugyan ama szó, melyet a vogul »elmpi«-nek, a finn »impi«-nek mond, magyarul »ember«-nek hangzik olyképen, mint ejtik a dunántúl a »kamar«-t »ha-ma-nak. Sőt az »ember«-t »embe«-nek. (Nyelvőr YI . köt. 2-ik füzet.)

A mordva hitregében a teremtés mondája, mint láttuk, alapjában véve szintén az, mint azt a finn és vogul népnél lá-tók, csakhogy itt Csám Páz a fő isten maga száll le a világ-tengerre, s mytbologiai személyt, a ki a teremtést végzi, csak egyet teremtett a jóságos »Ange-Pat'ai«-t, a kitől származik aztán valamennyi jó szellemű istenség, az Ange-Pat'ái-vel s az alárendelt védszellemekkel örökös barczban élő Saitan — mint látók, magától ugrott elő.

r Es most tárgyamra térek. Legelőször is az áldozó és

temetőhelyek igénylik figyelmünket, az áldozó helyet »kere-met«-nek hívják, — de így hívják a sír-tetőzeteket is, melye-ken szintén szoktak áldozatokat (halotti torokat) tartani. Ezek öt gerendasoros és tetőzettel ellátott építmények valá-nak, s nemlehetetlen, hogy ily keremet lehetett az is, melyet Pados ur Csurgó környékén felásatott, legalább a leirás, melyet róla az Akad. Értesítő 1857-ik évfolyama I I I . számában, Csurgói kuubalmok czím alatt 150—163 1. olvashatni, erre mutat. Szabad legyen ásatásokat intéző régészeink figyelmét ez épít-ményekre fölhívni. Magok az áldozó · keremetek azonban sö-vénynyel elkerített helyek, erdőben, tisztásokon vagy síkon is, de mindig forrás avagy víz mellett. Mint tudjuk, épen az ily áldozó helyeken való áldozást tiltják vala első királyaink, a félkeresztyén és félpogány magyaroknak, a honnan önként következik, hogy mindig nyílt helyen »isten szabad ege alatt« áldoztak, mint a mordvák és minden többi rokon altáji népek.

Látók, hogy régentén lovat is előszeretettel áldoztak, de mióta az oroszokkal megismerkedtek, ez ma már csak ki-vételesen fordul elő, mint látók csak a halászoknál.

Látók fennebb a nyári nagy ünnep-áldozat, s illetőleg áldomás leírásánál, hogy a már kazánokba került áldozati marhát fölmutatják az isteneknek, s e közben a lehető legna-gyobb ünnepélyességet igyekeznek kifejteni, a mint ezt a kapu-szárnyra helyezett bordó sör, (puré) zenészek és gyertyák


fölmutatásából, mely szintén nincs némi magyaros színezet nélkül, eléggé láthattuk. íme az ily minden üzlet megkötésé-nél elmaradhatatlan, s a körülményekhez mértten nagyobb, avagy kisebb áldomásivás szokásának őrzi az emlékezetét az »Ukkon pohara« felmutatása és a lábas jószág eladásánál népünknél máig élő, ma már stereotyp »áldomáspohár« ivása, de az Árpád pajzson lett fölemeltetése is. — Hogy egy ily »áldomás« nagy feladatok szerencsés megoldásánál valóban nagyszerű lehetett és több napon á t eltarthatott, mert hisz' egészen ugy, mint a mordváknál, az egész nép apraja nagyja részt vett benne: elgondolhatnék, ha a Névtelen jegyző nem mondaná is el körülményesen, miből állott egy ily »nagy áldomás.« Nagy kár, hogy az áldozat körül dívott szertartáso-kat is nem közölte, de hát papi ember lévén, ilyesmit nem hagyhatott hátra. Ezeket tehát képzeletben magunknak kell kiegészítenünk, s alig hibázunk, ha e közbe u a fennebb leirt mordva áldozati szertartásokat hívjuk segítségül.

Ange-Pat'áinek mindkét: téli és nyári nagy ünnepe le-írásából azt is látók, hogy áldozás közben, miután az áldoza-zatnál a papi szerepet vivő »Vozat'ä« az imádságokat elolvasta, mielőtt az ételneműk elköltéséhez fognának, azokat előbb sorban bemutatják az istenségeknek s meghívják a vendég-ségre (áldomásra) kivévén a főistent »Csám-Páz«-t, ugyanezt teszi a házigazda is a házi áldozatoknál, de »Csám-Páz«-t ő is kihagyja, mert »Csám-Páz«-t sokkal nagyobb istenségnek tartják, semhogy mennyégből a földre leszállhatna s az embe-rekkel érintkezhetnék, s az általános nézet e részben, hogy »jaj volna annak, a kit Csám-Páz« meglátogatna.« E s ime ha valakit csapás ér, mi is azt mondjuk, hogy »az isten látogatta meg,« a mi tudtomra egyik árja nyelvben sem dívik ez ér-lemben, a mi nyilván mutatja, hogy ez is mythologiai részlet, s a főistennek mindenki által félt látogatását jelentette vala-mikor őseinknél is, egészen ugy, mint rettegik a mordvák a »Csám-Páz« látogatását.

Közel jár e nézethez, sőt azonegy vele a szuomi (finn) hitregészet ama fölfogása, hogy előbb mindig az alattas isteni személyekhez könyörögnek (ráolvasásokban) segélyért, s csak a végszükségben, kivált midőn büntetésre, bosszúállásra van


szükség, fordulnak »Ukko«-hoz, hogy »nyilá«-val üsse agyon az igaztalanul sértő ellenséget, hamisan esküvőt, s más go-nosztevőket. A vogul felfogás szintén ilyennek tar t ja a főistent »Numi Tarom«-ot, mint a ki az emberiség sorsát alárendelt isteni személyek s ezek között az emberek jámborságára, jóhi-szeműségére ügyelő medvével is intézteti, a ki az emberek igazmondóságára folyvást ügyel, s a hamis esküvést »Numi Tarom«-nak legott megjelenti; azért is kivált ezelőtt esküiket »medve főre« tették azon magok lekötelezésével, hogy a medve ugy egye meg őket, a mint igazat szólanak, avagy ígéreteiknek eleget tesznek.

Nem hiányzott ugyan őseink főistenének kardja sem, a mi a magyar nép ajkán máig fenmaradt »kaszás csillag« el-nevezésből bizonyos, e csillagzat ugyanis nyelvemlékeinkben még »kaszahúgy« név alatt fordul elő, egészen úgy, mint a finnben »Vainámöisen meikka« = Vainámoinen kardja és »Kalevalan viikate« = Kalevala kaszája, igy neveztetve azon egyszerű okból, mert a finnben kivált régenten e két szó »kard«, és »kasza« synonim jelentéssel bírt, a mi valamikor nyilván nálunk is így lehetett. De a Kalevala alább közlendő helyéből világos, hogy az képzeleti kard volt, melylyel a főis-ten a bűvöléssel rájok adott betegségeket 'szokta elűzni, nem pedig a hadakozásokban közvetlenül részt venni.

Ezeket azért találtam szükségesnek itt fölemlíteni, hogy a) kitessék, mennyire egyező volt a fölfogás valamennyi áltáji népeknél arra nézve, hogy a főisten minden alattas istensé-geknek magasan fölötte állott, s mint ilyen az emberekkel nem érintkezhetett, a milyennek tudja őt Tbeopbilactus Simocatta is; b) hogy pogány őseinknek is ugyanezen okra visszavezet-hető irtózását az Ukkon látogatásától a nép nyelvén fenma-radt »az isten meglátogatta« kifejezés alapján kimutassam; c) hogy a nép ajkán máig élő »Magyarok istené«-nek, a köz-kedvességü nemzeti Istennek a főisten »Ukkon«-étól külön egyediségét érvényesítsem. E dolog fontosabb, mint az. első pillanatra látszik. Ugyanis boldogult Toldy Eerencz őseinket egyisten-hivöknek tartván, a »Magyarok istene« elnevezést csak az »egy isten« synonimájának gondolta, s ebben a nézet-


ben van az összes hazai tudományosság, az összehasonlító nyelvészek kivételével.

Nézeteim e tekintetben a következők: Hogy a »Magyarok istene« a főistennel »Ukkon«-nal

azonos nem lehetett, ezt már »A finn költészetről, tekintettel az ősmagyar költészetre« czimii értekezésemben is igyekeztem kimutatni. Most midőn a mordva népnek a főisten »Csám-Páz« látogatásától való rettegésével megismerkedtem, s ezt az egészen hasonló fölfogásra utaló magyar töredékkel össze-hasonlíthattam, abbeli nézetem teljes meggyőződéssé emelke-dett. Hogyan is kérhették volna a pogány magyarok hadjára-taikban a főistennek »Ukkon«-nak segélyét, a kiről való hitök az volt, hogy a mennyégben székel, az emberekkel csakis alattas istenségek közbevetésével érintkezhetik; a kinek igen is voltak nyilai (villámai) de a ki ezeket csak is a gonoszok, hamisan esküvők, rossz hiszemű emberek büntetésére használta, sőt »jaj lett volna annak, a kit meglátogat« s legfeljebb betegségek, járványok elhajtására kérték a segítségét. Másrészről hogyan lehetett volna el egy oly harczias nép, mint őseink voltak, egy nemzeti isten nélkül, a milyen a voguloknál Numi Tarom leg-kisebb és legkedvesb fia (Numi Tarom vasi pi)? ez pedig más nem lehetett, mint a »Magyarok istene«. Elég hatalmas volt ő mint istenfi arra, hogy kedvelt népét világrendítő csatákra vezesse s az ellenség kardja és nyilai ellen megvédje; maga a név pedig mindenesetre szebb is, s többet is mond, mint az újdonsült, mondva csinált »Hadúr«, a kit hogy miféle szent s hogyan merészelhet majdan a »Magyarok istene« díszes helyére tolakodni, őseink bizonyára meg sem álmodták. Az pedig, hogy az »öreg isten«-nel, »Ukkon«-nal egy lett volna, ellenkezik az összes altáji népek pogánykori fölfogásával, a mely teljességgel nem volt monotheismus, ellenkezőleg az egész természetet benépesítették képzeletökben mythologiai személyekkel, megannyi védszellemekkel, nemcsak, hanem még a műbelileg előállított tárgyaknak is, különösen fegyve-reknek : kardnak, nyílnak is megvoltak saját védszellemeik, a kikhez könyörögni (ráolvasni) is szoktak, mint ezt az alább közlendő finn ráolvasásokból látni fogjuk.

A kardkultuszra látszik mutatni az »Etele kardja« felta-


lálásáról szóló monda, s ha az élő nyelv nem tartot t is föl számunkra e részben fölhozható részleteket, ilyeseknek egykor létezni kellését eléggé következtethetjük a Chronicon buden-sé-nek az erőszakos balállal való kimúlást jelentő következő helyeiből: »sed et ex adverso milites G-eysepocula diremortis eisdem propinaverunt« »dire mortis poculum acce-perunt.« »in ore gladii periverunt« melyek, hogy a megfelelő magyar kifejezések szó szerinti fordításai, a Kale-vala következő szószerint egyező helyeinek ezekkel való egy-behasonlításából kétségtelenné válik: »Tuonen tuoppi« = halál1 kupája = poculum dirae mortis, »miekan suu« kard szája vagy is éle = os gladii. Szintigy ugyancsak a Kaleva,-lában Kullervo mielőtt a kardjával magát kivégezné, a követ-kező párbeszédet tar t ja , mely a most elszámlált töredékes kifejezéseket még jobban megvilágosítja:

Kullervo Kalervo fija Éles kardját ott kirántja, Szemlélgeti, megforgatja, Kérdezgeti s így faggatja : A kardjától azt kérdezi, Yajjon voln'-e kedve neki Bűnös testét felfalnia, Vétkes vérét meginnia ?

Kard az eszét általlátja Férfi tervét kitalálja, Fele l neki ez i gékke l : „Mért ne falnám ón jó szívvel N e enném te bűnös tested, Mért ne innám vétkes véred, Ki jók testét is fölfalom, Ártatlanok vérét iszom."

(XXX. r. 319—334 w . )

Minthogy pedig a kardon kívül a »Halál kupájá«-t is fölemlítettem, közbevetve megemlítem még ama nézetemet is, hogy nem tartom lehetetlennek, hogy az áltáji népek sírjain talált szobrokon a szobor melléhez szorított kehely, a milyent Jerney is pogány magyaroknak és közel rokon népeknek igen nagy valószínűséggel tulajdonította kurgánokon többet látott s művében (Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomo-zása végett 1851.) le is ábrázolt, semmi egyébre mint a most


említett »Halál kupájára« (Tuonen tuoppi) olyképen vonat-kozik, hogy az a mulandóságot olyaténképen ábrázolta, mint görögöknél a lefordított égő szövétnek, avagy ma a ketté tö-rött gyertya, s azon alapszik, hogy a másvilágra költözött embert, mint uj vendéget szokás, bitök szerint legelőször is a »Halál kupájá«-val kínálták meg, a mint láthatjuk ezt a K a -levala X V I : 298—302. verseiben a Váinámöinen alvilági útjából, a kit szintén nagyon kinálnak vele, — de neki ingyen sem kellett, s nem ivott belőle; ugyanis a ki azt egyszer meg-ízlelte, az többé a felvilágra vissza nem térhetett. — Ilyen, mellökhöz szorított kupát tartó szobrok egyaránt találtatnak mind Déli- mind Éjszaki-Oroszországban, sőt némelyiken sza-bályszerű, de ma már ismeretlen irás is látható, ily szobrok és irás található Aspelinnek finn és franczia szöveggel ellátott művében: Muinais jáánnöksiá Suomen suvun asumus-aloilta. (A finn népfaj lakhelyein talált régiségek) 7 3. és 84. 1.

A nyíl cultusra nézve azonban igen is van, még pedig nevezetes ráolvasásunk; igaz hogy a keresztyén korból, de e ráolvasás a Kalevalában olvasható egészen hasonló ráolva-sással oly sokban egyezik, hogy nemcsak azt igazolja, hogy ily fegyver-cultus csakugyan létezett pogány őseinknél, hanem egyszersmind megvilágítja azt is, hogyan alakították át őseink keresztényekké léve egykori pogány szertartásaikat, ráolva-. sásaikat keresztyén imádsággá, helyesebben ráolvasássá.

E keresztyén ráolvasás, avagy nevezzük igy: imádság, a Peer-codexben találtatik s a következő:

»Itten ky meg owassa ez ymadsagot harmynch naph egymás wthan myth ystentől ker kethseg nelkwl megnyerj. Amen.

My wronk ihus christusnakh bekesege legen en welem amen.

o nyl aVmeg marianak zyzesegenek myatta ees zent Janus baptiztanak feyenek myatta mennek ees főid-nek ees chillagoknak myatta, kyk meúúem ees főidőn vadnak

myatta hog en Simon meg néé sertes-sem lóvesől thórtől ees egeb nemő merges artando allatok-thwől ees víztől zenthői (-J-) serestől ( + ) esestől es egeb-nemő veszedelemtől legek megoltalmazván — — — adjad,

A MORD VACAK POGÁNY I S T E N I M ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 292

hogy ez retezek en labaymról eltöressenek es egeb tagaymról eristusnak kerestfaya gőz teröket ees menden

fegwereketh hog ennekem néé artbassanakh latando ees nem lathatando ellensegym es legen en payzom bekese-ges menden en ellensegymnek — ellene, foztoknak, ölök-nek ellene wram ihus xpus halalokthwl ees szemermekthől ( + ) zabadoh meg engemet mendh mennei josagokb az ö hatalmassagoknak myatta legenek ennekem segetsegöl hog sem eg ellensegh engem karhoztasson sem hazban sem baaz kivlöl sem ewem sem ywam sem alwan the zent yrgalmad legen nekem oltalmam bog en elmemet en el-lensegem née baboreythasson ( + ) ö alnoksagawal née scegen-hedyed wram ysten en testem néé kárhozzék.

0 nyl parancholok te neked aV meg yesus christusnak gózedelmenekh myatta parancholok te neked hatal-mas nyl my wronk yesusnak zylethesenek myatta mykeppen ystennek boldog zweleye zwle my wronkatb ihus eristusih nem erezwen serelmeth azzonkeppen the ees ál las-san hog meg néé serthessed ystennek zolgalo fyatb symont 0 keth elo thor o the lancea o thw mond kozonseges fegwerek ky emberi állatoknak artatok paranclioloth (+) en twenektek hog felfele yarolyatok ees paranchok en thwnektek, hog engem meg ne sérthessetek ees meg ne bánthassatok.« (Nyelvemlék-tár. Budapest, 1874. I I . köt. 88—92. 11.)

E már keresztyénkorbeli imádságban helyesebben átido-mított rá olvasásban a következő mozzanatok igénylik kivá-lóan figyelmünket:

a) azon bit van hozzá kötve, hogy a ki elmondja, avagy annak saját szavával élve »olvassa« az 30 nap tartama alatt azt a mit abban kér, »kétségkívül« megnyeri;

b) az imádság eredetileg a nyílra való ráolvasás, maga a megszólítás is nem intéztetik benne Istenhez és az ő szen-teibez, hanem egyenesen a nyílhoz, ez a fő személy, kinek te-hát e szerint öntudat és akarat is tulajdoníttatik, azok pedig csak mellék személyek, a kiknek sorban megnevezésében rej-lik a »hatalmas« nyíl ártalmasságát kétségtelenül megsemmi-sítő bűverő.

c) Mivel azonban 30 nap alatt háborús időkben a bar-


czos sok mindennek van kitéve, azért íehát minden elgondol-ható veszedelem, a mi Simon vitézt· érheti, nem feledvén a »hadi fogságot« sem, bele van foglalva, a mi ujabb bizonyíté-kát képezi annak, hogy a kérelem teljesülése egészen pogány fölfogással tisztán csak a szavak (ráolvasás) erejétől váratik vala; szint' ilyen előre gondoskodás még, hogy a nyilat min-den lehető helyzet elszámlálásával eltiltja a neki lehető ártás-tól s mintegy megalkuszik vele, hogy »fenn fog járni,« őt pedig kikerüli egészen ugy, mint a Kalevala alább közlendő hason helyében látni fogjuk. — Hogy pedig kérése annál sikeresb legyen, példát is idéz, a szülőfájdalmakat, meg annyi láthatat-lan szellemeket, a kik szintén megtudták kímélni a boldogs. szüzet, úgyhogy semmi fájdalmat sem érzett a kis Jézust szülte közben, kövesse a jó példát a nyíl védszelleme is, s kímélje meg Simon vitézt.

d) A hányszor a »megálj oh nyíl« elmondatik, egész se-rege számláltatik el a legnevezetesb szentelmek, — a mi po-gány korban szintén így volt, csakhogy akkor természetesen nem a szenteket, hanem az előttük ismeretes védszellemeknek egész seregét hívják vala segítségül.

Hasonlítsuk most össze e ráolvasással a Kalevala két hasonló alkalomra való védekező ráolvasását, igéretét (varus-tus sanat) s tapasztalni fogjuk, hogy a most elszámláltam kel-lékek, s a szavak (igék, igézet) erejében való hit azokban is lényegesen ugyanazok.

Midőn a Kalevala egyik hőse Joukahainen az őt bűvö-lés-versenyen megalázott jámbor öreg Vaitámöinen felett bo-szút állani akarva, elhatározza őt lesből orozva meggyilkolni: a bűntettéhez alkalmas perczet kiszemelve immár a felajazott nyíl ellövése pillanatában igy szólítja meg a lövésre kész nyíl-veszszőt:

»Üsd, vágd most hát nyírfa hegye Fenyőfa 'szál te meg verd l e Légy ruganyos nyí l idege, H o g y ha a kéz alant járna Hordja a nyíl fenn-irányha É s h a a kéz magasan lő, Húzza alá a nyílvessző

(Kalevala V I r. 156—161. w . )


Szintígy midőn ugyancsak a Kalevala egy másik hőse Lemminkáinen Pokjolába zsákmányló hadra megyen, elin-dulta előtt a következő védekező ráolvasást mondja:

»Föl most földből kardviselök, Földdel azonkorú hősök, Kaszások a forrásokból, Ti nyi lasok a folyókból ! Támadj erdő emberiddel, Yadon minden népeiddel, Bérez örege Őseröddel, Vizí Hízí szörnyeiddel, Népeddel víz gazdasszonya, Hatalmaddal víz úrnéja I

És t i sellők minden völgyből , Légruhások vizerekböl Jámbor embert segéllnetek Bajtárs gyanánt kisérnetek; N e fogja a bűvész nyila, Sem táltosnak az aczéla,

. Varázslónak a kései Lövőnek a fegyvere i !

Ha ennyi nem volna elég, • Jut eszembe más mód is még,

Magasabbat keresek meg, É g i Ukkó öreg istent, Ki tartja a fellegeket, Kormányozza a felhőket.

Oh Ukko te legfőbb Isten,. Öreg atyánk a mennyégben, ' Fel legeken által szóló, Levegőn alá kiáltozó ! Hozz most tüzes kardot nekem, Láng lobogós tűzhüvelyben; Hadd hajtsam el vele a bajt, Hadd űzzem el a kínokat, E földön a kajánokat, Irtsam vízben a rontókat, Az előttem állongókat, A mögöt tem szállongókat, A fejemtől, oldalomtól El mind a két ágyékomtól, Táltosokat mind nyilastól, Varázslókat mind vasastól,


Bübájlókat aczélostól A rontókat mind kardostól«

( X l I r. 255—296 w . )

A most egyeztettem részletekben a találkozás oly nagy, bogy minden elfogulatlannak meg kell engednie, hogy az pusz-tán véletlenség müve nem lehet, csakis abban lelheti magya-rázatát, hogy a pogánykori gondolkozásmód még azután is sokáig, egész a reformatióig fentartotta magát a magyar nép-nél, midőn az már régen keresztyén volt s maga a pogányval-lás is valamenynyi személyiségeivel együtt feledésbe ment, mely tekintetben elég a Bornemissza P . fentartotta ily fél-pogány félkeresztyén ráolvasásokra utalnom, melyekben még egy két mythologiai személy is szerepel, például a »Földanya.« — nélkül, bogy a nép annak értelmét már akkor tudta volna (L. »A finn költészetről, tekintettel az ősmagyar költészetre« czimű értekezésemet.)

De mint mondám az altáji népek nemcsak a valósággal létező akár természeti akár kézműbeli tárgyakra, hanem min-den névvel nevezhető lelki állapotokra is rá szoktak olvasni, mi-vel azokat is szintén jó avagy rosz szellemeknek nézik, s különö-sen az utóbbiakat olyasoknak tartják vala, melyek valamely titkos ellenségtől, irigyektől ártó szándékkal adattak rájok, s az embereket megszállják, nyomorgatják, de ráolvasással, mely mindig a ba j okának kiderítését czélozta, el lehet űzni, ártal-matlanná tenni. Mint látók, a fennebbi védekező ráolvasások szintén nem feledék ki ezen eshetőségeket, ezek ellen kéri a finn ráolvasás az »Ukko tüzes kardját«, a magyar ráolvasás pedig szintén ezeket tar t ja szem előtt a szavaival, »hogy én elmémet én ellenségem ne háboríthassa ő álnokságával«

Legnevezetesb és bennünket is közelről érdeklő ráol-vasás e részben az, melylyel a Kalevalában a vállalkozó szel-lemű Lemminkainen az őt váratlanul ért veszélyes helyzet-ben megszállott szomorú kedélyállapotát, búbánatát elűzni igyekszik s a következő:

Ekkor fürge Lemminkei • Gondjaiból Kaukomie l i

Paripákat bűvölgetett , Ménlovakat feketéket,


Hossz napiból kantárt szerzett, Titkos búból, bajból n y e r g e t ; Veté magát a hátára Hóka lova derekára

(Kalevala X X X r. 481—488 w . )

E z t Lemminkáinen, mint maga is hatalmas táltos meg-tehette, hacsak a leírást, képletesnek nemveszszük oly értelem-ben, hogy csüggedéssel határos lelki állapotát, levertségét le-győzte; vagyis népies magyarsággal szólva »megnyergelte.« De nem minden ember volt ám ily nagy tál tos; az ilyenek te-hát megelégedtek a szomorú lelki állapotot legyőzni akarva, a magyar népnél máig élő s általánosan ismert ráolvasási for-mula elmondásával: »búsuljon a ló, elég nagy a feje«, s csak-ugyan Umarinen lakadalmában a »Sirató« után igy vigasztal-ják a megríkatott menyasszonyt«

»Add át búdat a lovaknak Gyászod fekete ozoozóknak, Vasas szájú hadd szorongjon

" Nagy a feje, hadd busuljon.« (Kalevala X X I I 1·. 453—456 vv.)

A magyar közmondás tehát »busuljon a ló, elég nagy a feje« szintén nem esetleges találkozás, hanem az ősi pogány nézet egy nevezetes és sokat bizonyító töredéke, egy darab mytbos.

De nem csaka szomorú lelki állapotokat, hanem a vidám-ságot is szellemnek képzelik vala. Igy mulatságokba az örö-möt jelképezve viszik be a vendégek a múlatás helyére, a mire »Kantelatar« czimíí finn népdal-gyűjteményben, egy terje-delmes költemény olvasható, melyet ilyenkor az ajtón kívül szoktak elmondani, azt kérdezvén a bázi gazdától: megengedi-e, hogy be vigyék az »Örömöt« a házba? a ki ezt természetesen készséggel megengedi, s nagy zajjal ugy viszik be aztán.

Mindezekből eléggé kitüuhetik, hogy az altáji népek föl-fogásával homlokegyenest ellenkezik egy olyatén gondolkozás-mód, mintha a »hadak istene« a főistennel egy személy lett volna, a mint például az egyisten hivő izraelitáknál a »sere-gek ura« egy volt az »ég és föld s az egész mindenség alkotó-

M A G Y . T U D . A K A D . É R T . A N Y E L V É S S Z É P T U D . K Ö B É B Ö L . 5


jávai« s valóban a dolog nem volt igy. ugyanis a főisten »Ukkon,« a nemzeti istenség pedig s mint ilyen egyszersmind hadisten is, mint látók — a »Magyarok Istene« volt. Hogy mily hatalmas és közkedvességű lehetett ez pogány őseinknél, megítélhetjük onnan, hogy azon isteni személyek között, a kiknek pogány őseinknél egykor divatozni kellett tiszteletét kimutathatjuk, a nép ajkán fenmaradt s legsűrűbben emlege-tett istenség épen a »Magyarok Istene« volt.

A Szent-Iván nap táján tartatni szokott nyári nagy ünnep-áldozat leírásánál egy sajátságos szokás fordul elő, mely abban áll, hogy midőn a hosszadalmas szertartások után a sajátképeni áldomás megkezdődik s mindnyájan hozzálátnak a vendégséghez: a bajadon leányokat nem eresztik az asztal-hoz s csak majd későbben adnak enni nekik, mikor m á r ' a többiek az asztaltól fölkeltek, ezek tehát most nyűgösek kez-denek lenni s enni kérnek.

Most tehát enni adnak nekik, de alig fognak hozzá, a turosztorok egyike megparancsolja nekik, hogy énekeljék az ünnepi éneket a »pozmoró«-t, mely mint látók, egy igen hosz-szú, mordva szövegű ének, melynek eleje az istenekkel fog-lalkozik, a vége pedig a »bét minden napját« egy külön istenségnek szenteli :

Pénteken : Paz-Velen-Paz (falu istene). Szombaton: Masztir-Paz (föld-isten). Vasárnap: Voltszi-Paz (Mennydörgő). *)

*) Mily mólyen gyökerezett az ősi természetvallási h i tnéz le t őseinknél, megítélhetjük onnan, h o g y nemcsak a X V . századbeli Peer codexben találkozunk a fennebbi keresztyénitett ráolvasással, hanem m é g sokkal-későbben az 1578-ban Szemptén nyomtatásban megje lent Bor-nemisza P. „ördögi kísértetekről" cz imű müvében is egészen hasonló l'él-pogány. félkeresztyén ráolvasásokra akadunk, „kiket egy Prédikátor nagyanyjától és egy misemondó paptól tanult volt," s me lyeket én „a finn költészetről .tekintettel a magyar ősköltészetre" cz ímű értekezésem 90— 95 11. közöltem volt. — Ezekhez csatlakozik a következő részlet is, m e l y boldogult Toldy P. „Ujabb adalékok a régibb magy, irodalomtörténethez" cz imü. értekezésében található, a hol is egy XVI. száz. „Növénytani név-tárat" közölvén, 40. szám alatt ezt olvassuk : „Aizoon Bárba Jovis stb. I. mendergbew fu," melyet aztán a Beytlie íüvészkönyvébeu is í g y talá-lunk elnevezve. — H o g y a magyar növénynév latinból van magyarra

A MORDVAIAlt POGÁNY ISTENEI ÉS ÜNNEPI SZERTARTÁSAI. 6 7

Hétfőn: Yám-Páz. Kedden: Yed-Páz (Yizisten).

. Szerdán: Csám-Páz (főisten). . Csütörtökön : Niski-Páz (Méhek istene). (Sajnos, hogy ezen, saját hitregénkre oly nevezetes vilá-

got vetni képes ünnepi ének többi egész szövege nincs megőrizve, s fentartva) s csak ennek eléneklése után kapnak a leányok enni, a kiknek tehát kétszeres okuk volt a különben is hossza-dalmas éneket még hosszabbnak találni.

S íme e különös ünnepáldozati szokás képezi a megfej-tését két máig élő s országszerte ismeretes töredékes kifejezé-sünknek ; egyike ezeknek a közmondás: »hosszú mint a Sz.-Iván éneke«, a másika az ismeretes mondóka:

Hét fő : hetibe. Kedd : kedvibe. Szerda: szerelmébe. Csütörtök: csűrihe. Péntek : pitvarába. Szombat: szobájába. Yasárnap : kétszer az Isten házába. Hogyan függ össze ez a két töredék ? Csak ugy, hogy

valamint minden áltáji népeknél kivétel nélkül volt, ugy a po-gány magyar őseinknél is kellett lenni egy nagyobbszerü nyári ünnep-áldomásnak, melyet a leghosszabb nyári napon, vagyis Szent-Iván hó 24-ik napján ünnepeltek egészen ugy, mint fennebb a mordváknál látók, hogy e napon a Niski-Páz ünne-pét ülik; hogyan hivták őseink azon istenséget, kinek tisztele-tére ülik vala, azt, fájdalom, ma már nem tudjuk. Kellett továbbá lenni oly ünnepi éneknek is, melylyel — mint imént a mordváknál látók, — az áldomásokat szokták befejezni, s me-lyet nálunk is a hajadonok énekeltek, s talán a fennebbi bosz-szantó szokás sem hiányzott, az ének hosszú volt mint a mord-fordítva, bizonyosnak látszik, de az mindenesetre feltűnő, hogy „Jupiter

^mennydörgővel" vau visszaadva, ho lot t az „isten" szó sokkal inkább köz-

ügyben volt, és í gy ón valószínűnek tartom, hogy még akkor a magyar

nép emlékezetében egy „mennydörgő" nevű ősmagyar istenség emlékezete

fenn volt s ugyanaz lehetett nála a miordva „Pirgine Páz"-zal, vagyis

„Mennydörgő Isten"-nel. -

5 *


vaknál s valószínűleg az egész pogány vallást mintegy dió-héjban tartalmazta, különösen a vége, melyben minden napnak meg volt a maga külön istensége nevezve, a kinek a hét illető napja szentelve volt, a mint volt ez nem csak, mint látók, — a mordváknál, hanem a rómaiaknál is, ugy, hogy a napok latinul ma is a régi pogány istenekről neveztetnek: dies Lunae, Már-tis, Mercurii, Jovis, Veneris, s a mely minden látszat szerint egészen ugy, mint a mordváknál imént látók, — még akkor is makacsúl fentartja Vala magát, midőn már az egész magyar nép keresztyén volt, s nem is egészen értik vala már, de azért feledni még most sem tudták. — Ez a keresztyén hittérítők figyelmét nem kerülhette el, mert hisz' mintegy kátéját képezi vala az egész pogány ősvallásnak, s elképzelhetőleg türelmü-ket is huzamos időn át sokszor kemény próbára tette, érde-kükben állónak tárták tehát azt a magyar nép emlékezetéből lehetőségig kiirtani. így gondolhattak aztán ki egy olyatén bosszú éneket, mely a keresztyén vallás tárgyaival egészen ugy foglalkozik vala, mint a melynek helyébe állították, a régi hosszadalmas ünnepvégző pogány magyar ének. Épen igy helyettesíthették kezdetben a régi pogány ünnepeket keresz-tyén ünnepekkel, s minthogy már csak az évszaknál fogva is, melyen ülik vala, a nagy népszerűségnek örvendő pogány nyári nagy ünnep Sz.-Iván napja tájára esett, volt gondjok rá, hogy e nap ünnep nélkül ne teljék el, s mivel épen ünnepre volt szükség, megülték mint kiválóan nagy ünnepet a Sz.-Iván napját, melyet ma már Ker. Sz.-Jánosuak hívunk, s igy ma-radt ra j ta az e napon énekelni szokott keresztyén éneken a »Szent Iván éneke« elnevezés, s erre vonatkozik a közmondás; a hét napjainak értelmetlen elsorolása pedig az éneknek volt a vége. Nagyon jellemző benne, a) a bötürím, melyből bizton gyaníthatjuk, hogy az egész pogánymagyar ének így volt szer-kesztve, s a mostanáig fenmaradt: Hétfő hetibe stb. ezt utá-nozza, meglehetős butasággal; b) az utolsó tétel »Vasárnap kétszer az Isten házába,« mely a többivel semmi összefüggés-ben sincs, a mi világosan mutatja, hogy ezt a papság gondolta ki s czélt ért vele. A papság így gondolkozott: hadd végezze a nép egész héten a dolgait, úgy, a hogy tudja ; a fődolog most kezdetben az, hogy a) feledje el a régi pogány istenek neveit;


hogy ez nem ment könnyen, eléggé mutatja azon körülmény, hogy Kresznerics szótárában még feltalálható • a régi pogány főistent emlegető 'kifejezés »él még a régi Isten« ; b) szokjék hozzá vasárnaponkint az istentiszteleten mulhatlanul jelen-lenni, a mit ba önként meg nem tett, tudjuk a corpus jurisból, hogy erélyes első királyaink erővel is tudják vala őket kény-szeríteni.

A »Magyar Nyelvőr« IY. k. 4 füzete 1.85-ik lapján ol-vashatni egy játékos versikét, mely igy hangzik:

Egyederem, begyederem, Cziozá me Abri fabri domine Eksz bród in der nód Tájer vájer vi er von.

Ez a versike ily alakjában ma már tetemesen el van torzítva, illetőleg kettőből összezagyválva, jól emlékszem ugyanis, hogy gyermekkoromban még ezt rendesen labdázás előtt igy szoktuk mondani:

Angete Pankete Czukutye me Aber Eaber domine Iksz, piksz

tovább már nem tudom. Az »Egyederem, begyederem stb.« egy másik öuálló mondókának eltorzított kezdete, mely Kriza »Vad-rózsái«-ban teljes épségben föltalálható; gyermekkoromban még német szavak ép úgy nem fordultak elő benne, mint az » Ankete Pankete« kezdetű önálló külön mondókában sem.

Mily nagy régiségek e játékos versikék, megítélhetjük onnan, hogy a mint ezt a finn »Irodalmi társaság« közlönye f. évi folyamából látom, az »Egyetem, begyetem,« a zürjenek-nél még mind e mai napig szintén meg van, habár értelmét ép oly kevéssé tudják már, mint mi. — Álljon itt a zürjen szöveg a Kriza »Vadrózsái« 128. lapján olvasható szöveggel egyezt etve:

Székely : Zürjen :

Ögyötöm, bögyötörn Ögödym, ögödym Tijom, tájom Tyvjan, konjön Tozszsok, bozszsok Tödtsör, pödtsör


Bányabükki Bükk magyaró,

Niss jam vartön Puon, pegyschön Broton lyij iss (Suomi II. j. 11

osa. 33 1.)

De hát mi ez az »Ankete Pankete czukutye me« ? Röss-ler a maga kitűnő munkájában »Rumánische Studien« egy jó csomó altáji pogány vallási töredéket mutat ki, a milyen pél-dáúl : a medve-tisztelet, mely az oláhsághoz a mordvákkal közel rokon bolgároktól származott át, s ime ilyen, még pedig nevezetes mythologiai töredék a fenuehbi is, ugyanis az. »An-kété Pankete« se több, se kevesebb, mint a mordvák égisten-asszonya »Ange Pat 'ái« nevének eltorzítása, a »czukutye me«

"· pedig tisztán oláhúl van és annyit tesz: »csókolj meg engem.« . vagyis ez egy szeretetteljes fohász a gyermekek védőjéhez:

»Ange Pat 'á i csókolj meg engem.« És ez a közetlenség á mily költőien szép. a mordva pogány vallási fölfogásnak ép oly egészen megfelelő. A többi részlet egészen érthetetlen zagy-valék, de még i t t is van egy szótag: a »Nyelvőr«-féle közle-mény »eksz«-sze, az enyémnek pedig »iksz«-sze, melynek értelme a mordva hitregészetből magyarázható ki. E r r e nézve még ázt kell tudni, hogy mint látók, a védszellemeket »özaisz«-oknak, de a moksák »öszksz«-öknek hívták, és így nagyon is lehetséges, hogy az »eksz« meg a moksa »öszksz«-nek a meg-felelője.

Imént látók, hogy »Ange-Patái«-nek szent fá ja a »nyírfa«. Akaratlanul is eszembe jut itt gyermekkoromból egy országszerte elterjedve lévő kifejezés a »Nyírfákisasszony«, a mint hívják vala az összekötözött nyírfa vesszőcsomót, mely-lyel az iskolás gyerekeket büntetni szokás vala. Miklós napján pedig némely vidékeken az e napon ajándékot váró csintalan gyerekek számára selyem szalaggal ékesített nyírfa-vesszővel kedveskedtek, ennek is »nyírfa-kisasszony« volt a neve. — Eszembe jut továbbá a dunántuli szokás, mely szerint· Kará-csony hetiben apró-szentek napján a gyerekek vesszőkkel, avagy mustár-szalmából font suhogóval elindulnak s ismerő-seikkel találkozva, megütögetik vele s e közben e szót mond-ják »ne legyen keléses«. Nézetem szerint mind e részletek s különösen a »Nyírfa-kisasszony« még az ősvallás maradványai


s egyenesen »Ange Pat'ái«-nek, avagy akármiképen hivták is őseink a Természet fölséges istenasszonyát, mint egy mordva dal mondja »a nagy Isten, a nagy uralkodó nagy leányát« (oöu Skain ocu azirin ocu stirts) ennek a megfelelőjének lehetett egyik neve. Ugyanis azt látók fenntebb, hogy a mordvák » Ange-Pat 'ai«-t nagy tisztaságú szűznek, a női erények és családi boldogság őrének s fentartójának tar t ják vala s e fölfogás annyira ment, hogy a kegyelet, melylyel iránta viseltettek, semmivel sem volt csekélyebb annál, melylyel a keresztény val-lás tiszteli a boldogságos szűzét s a meglevő részletekből ítélve, inkább hasonlított ebbez, mint a római és görög mytho-logia Junója tiszteletéhez. ' .

Hogy őseink keresztyénné léve, kezdetben a magok po-gány cultusbeli jelzőiket a keresztyén vallásba is átvitték, azt mindenki természetesnek fogná találni, még ha nem volna is kimutatható, de ezt nem egy példával valósággal ki is mutat-hatjuk, ilyen a »boldog« (a Halottas beszédben »bovdog«), melynek nagy régiségét eléggé bizonyítja, hogy a gót »avdo-gasz«-szal azonegy, a »b« pedig csak digamma; ilyen ugyan-csak a H B . »ünöttjei« (béati), melyet Hunfalvy P. helyesen vet egybe a finn »onni« (szerencse) szóval, melynek e szerint megfelelőjének a magyarban is kellett lenni; ilyen a »nemes«, melyet elég gyakran találunk nyelvemlékbeli imádságainkban, mind a »boldogságos szűznek«, mind az »üdvözítőnek« tulaj-donítva; így az »egyház« is eredetileg pogány istentiszteleti elnevezés, s azon alapszik, hogy az altáji népek a magában el-különítve álló tavakat, erdényeket, sziklákat »szenteknek« tar-tották s »egy«-nek nevezték — a mint ezt őseinkről Hunfalvy P., a finnekről pedig Lindstrőm finn tudós kimutatta; az imádságokat még csak a XV-ik században is »olvasták« ; szentéletű emberek elragadtatásait, a magánkivüllét állapotát »réüttetésnek«, vagy a mint a magyar nép az álhalált nevezi, »elréjtezés«-nek nevezék, vagyis ugyanazon szót használták, melylyel a pogány magyarok saját táltosaiknak jóslás közben való magánkivűllétét jelölék. (L. Hunfalvy P. Régi magyar szók czímű czikkét a Nyelvtudom, közlemények V. köt. 2. fü-zetében) de már á »paradisum«-et a latinból vették át, mivel-hogy ily fogalom az összes altáji hitregészetben hiányzik stb.

7 2 RAKNA FERDINÁND.

íme épen ilyen részlet a »Kisasszony« czim is. melylyel tisz-telik vala őseink, mint legdiszesb és legméltóbb névvel a »bol-dogságos szüzet«, mi az őt jelző »Kisasszony hava« és »Kis-asszony napja« ma már ódonszerű, de a nép ajkán folyvást élő elnevezésekből világossá válik, a népies »Nyírfa-kisasz-szony« töredék pedig az egész részletet kellő világosságba he-lyezi ; ugyanis fennebb azt is látók egyszersmind, hogy a gye-rekekre igen nagy gondja volt s a nevelésben szigorúságot kö-vetelt, azért a mordva anyák deczember 24-én korán reggel a még alvó gyermekeket nyírfa-vesszővel megverik e szavak közt: »Ange-Pat'ái« adta, Kol-áda (»aNyirfa-isten« vagy a ná-lunk divó kifejezéssel »Nyírfa-kisasszony«) adta, mindezt azért, hogy egészségesek legyenek, kérdés vájjon az ismeretes »errando discimus, virgando crescimus« nem a pogánykorból származik-e még s valamely ma már kihalt magyar közmondás fordítása. Ugyancsak e pogánykori szokással lehet összefüg-gésben az »apró-szentek napján« dunántul divó most említet-tem szokás.

Látók azt is, hogy mordváül »Kjelu«-nak a nyírfát, »kjoládának« pedig az istenasszony ünnepeit nevezik. Hogy a »koledálás« Magyarhazánkban is ismeretes, azt talán monda-nom sem kell. Mi volt ez a mordváknál, fennebb látók, nálunk abból áll vala, hogy Vízkereszt napján a pap, orgonázó, egy-házi! vagy harangozó elindultak s a plébánia valamenyi tag-ját meglátogaták, a házat a pap beszentelé, s az újévi üdvöz-let elmondása után az asztalon készen álló ajándékokat föl-szedek, az orgonázó pedig az ajtóra ráirá az újévet és a G. M. B. bötüket. így alakíttatott át a »Nyírfa kisasszony« ün-nepe keresztyén szertartássá.

Ugyancsak vagy az »AngePat 'á i« vagy más istenség, p. o. a sertésekre ügyelő védszellem téli ünnepének ma már el-torzított része lehet a deczember 13-án szokásos »Luczanapijko-tyulás«, mely azzal kezdődik, hogy a kotyulók »kitty kotty« hangoztatása közben a háznépnek sok csirkét, ludat, gerenda vastagságú szalonnát, száz malaczot kivánnak. Ez alatt a bázbeliek kukoriczát hintenek reájok s valami csekélységgel megajándékozzák. A rájok hintett kukoriczát azután a tyúkok-nak vetik, hogy jól tojjanak. . . Lucza napkor nem jó varrni.


(Nyelvőr I I I . k. 2-ik fűzet) Ugyanis a mordvák újév 1-ső nap-ján a disznó-ünnepet (Taun-őzaisz) ülik, s e napon a fiatalság szintén koledál, s egy táskából különféle gabna szemeket szed ki s a háznép elé szórja e szavakkal: »A gondviselő Páz küldjön nektek termést!« a háznép pedig fölszedi és elteszi a jövő ve-tés idejére. A mi a varrástól való tartózkodást illeti, ez meg a mordva nők azon szokásával függ össze, hogy Ange Pat 'á i ünnepe hetiben: karácsony estétől újévig, nyáron pedig Sze-mik napjától a következő csötörtökig nem fonnak, azon hiede-lemben lévén, hogy az e héten fonott fonallal készült öltöze-tek a viselőre szerencsétlenséget hoznak.

Látók fennebb azt is, hogy lakodalmakon az uj házaso-kat »köles-kásával« vendégelik vala, valamint azt is, hogy gyermekszületési lakomákon a »bába-kása« elmaradhatlan vala. Miér t? azért mert,mint már tudjuk, a »köles« nagy sza-poraságáért mint a termékenység jelképe Ange-Pat'ái-nek ki-válóan kedves növénye vala, (máig mondjuk: »fizet mint a kö-les.«) — Mindez országszerte a magyar népnél is annyira igy van, hogy mint egészen ismeretes dologhoz, felesleges min-den további magyarázat.

Épen ily ismeretes dolog, hogy a disznóölés ideje széles Magyarországon: Karácsony hete, pedig a tél, disznóölésre ki-válóan alkalmas évszak, nem mindig e héten áll be. íme ez is azért van, mert valamint a mordváknál, ugy minden valószí-nűség szerint őseinknél is a disznóölés Ange-Pat'ai nálunk a »Kisasszony«, »Nyírfa-kisasszony« téli ünnepének kiegészítő része vala. Ismeretes, hogy a magyar nép a sertést nem ko-pasztja, hanem perzseli, a föltagolás is más, mint a németeknél; mind e szokások éjszakra utalnak. Országszerte ismeretes az ételnemek közt egy magyar különlegesség, mely szintén disznó-öléskor szokott készíttetni: a »kásás hurka« és »disznóhús le-ves«, ime ezek is mind közösek nekünk a mordvákkal. A to-jásoknak húsvétkor főzés közben hagyma hajjal sárgára fes-tése szintén megszokott dolog népünknél.

A. »burokban« született gyermekekről népünk hite szin-tén ugyanaz, a mi a mordváknál. — É n magam ismertem egy, a művelt osztályhoz tartozó, 70 évet haladott öreg embert, a ki holta napjáig féltő kincs gyanánt őrzi vala a burkot, mely-


ben született, s elvesztését nagy szerencsétlenségnek t a r to t t a volna magára. í gy az ily ősrégi pogány bitnézeten alapuló szokások igen sokáig fenn vannak még akkor is, mikor már az ok, melyre visszavezethetők, rég kihalt.

A női foglalkozások között az ingvállaknak válltőu kü-lönféle szinű fejtőkkel mordva módra való himezgetése mind a székely, mind az oláh népnél máig fentartotta magát.

Fennebb, hol az »ember« szót a vogul »elmpi«-vel és finn »impi«-vel egybevetém, illetőleg egyeztetém; rámutat tam arra is, hogy a magyarban a szó azon értelmét, melylyel a vogulban és finnben a teremtést végrehajtó mythologiai sze-mélyt jelenti, elvesztette. Egy ily változás azonban megnem történhetett a nélkül, hogy annak helyét egy más mythologiai személy ne vette légyen át. — K i lehetett tehát ez ? »Ukkon« vagy a mint a dunántuli magyar nép synonim kifejezéssel ne-vezi, az »öreg Isten« nem lehetett, mert ilyesmi valamennyi al-táji népek fölfogásával ellenkezik, ugyanis a »főisten« maga a teremtést sehol sem haj t ja végre, hanem mindenütt egy tőle származó első ember, eredetileg férfi, mint a vogul »elmpi«, de a ki már a finneknél »impi« és a mordváknál »Ange-Pa-t'ái« a természetistenasszonya, nő.

így kellett a dolognak nálunk is lenni. De hát ki lehe-tett ez ? É n ennek, mint már kifejtém, azon mythologiai sze-mélyt tartom, a kit pogány őseink mint a természet jóságos istenasszonyát per excellentiam »Kisasszonynak, és Nyirfa-kisasszonynak« hívtak. Volt-e ezenkívül más neve is, egyene-

! sen a mordváktól vették-e őseink a fennebbi gyermek-versike | »Angete Pankete« kezdetét, avagy az oláhoktól ? e kérdésre

ezúttal mostmég fel eletet nem adhatunk. — Mindezeket pedig onnan következtetem; hogy midőn a keresztyénség a magyar nép között terjedni kezdett, s annak egyik legtiszteltebb szentjének: a boldogságos szűznek a latin nyelvben megállapí-tott diszjelzői megfelelőjét kellett a magyar nyelvben fölfe-dezni; a választás a »kisasszony«-ra esett, melynek tehát a pogánykorban is valamely magasztos isteni személyt kellett je-lenteni. Nyilván mutatja ezt azon körülmény, hogy augusztus hónapot, mely hónapra esik Mária egyik nagy ünnepe (Nagy-boldogasszony napja) mindjárt kezdetben nem így, hanem


»Kisasszony« havának nevezték el, a mint részben még ma is igy hívjuk. Hogy őseink e részbeni észjárását megítélhessük, nem fölösleges tudnunk, hogy a ma már legalább névleg keresz-tyén mordvák is Máriát »Ange-Pat'áivel,« »Krisztust« pedig a »Napistennel« »Si Páz-zal«) azonosítják, az orosz szent képe-ket pedig egyszerűen »orosz isteneknek« nevezik. Hogy a do-lognak kezdetben nálunk is igy kellett lenni, mondanom sem kell. — A »Nagyboldogasszony« czím valamivel későbbinek látszik, bár ez is nagy régiség s szintén egész a pogánykorig felnyúlik. Er re látszanak mutatni egyik nyelvemlékünk követ-kező szavai: »És az ő (Sz. Gellért) tanácsának intéséből ak-koron kele fel, hogy az szíz Máriát ez Magyarországban Bó-dog asszonynak avagy ez világnak »nagyasszonyának« hivnák. (L. Toldy Fer . magyar szentek legendái 51 1.) Egyébiránt mint mondám, a »nagy« jelző minden altáji népnél igen meg-szokott szava a megtiszteltetésnek, igy a »nagy asszony« a régi finneknél is nagyon divatos volt (suuri muori) nálunk pe-dig a »nagyur-nádor«.(Lásd e szót okiratok alapján kimutatva Szarka Jos. Conjectura de origine, potestate et antiquitate no-minis Nádor ispány. Sopronii S.) »nagy uram«, »nagy asszo-nyom« ; »hadnagy«, »nagy fejedelem« a mint nevezik vala őseink a vezéreket; szintén e szó megtisztelő jelentésének nagy divatára mutatnak. Mi a mordvákat illeti, fennebb látók, hogy »AngePat 'ái«-t »a nagy Isten nagy leányának« is hívják. A dolog úgy lehetett, hogy midőn őseink hallották, hogy a bittérítők Máriának főleg szüzességét és az üdvözítő csodás születését hangsúlyozzák, akaratlanul is a »Kisasszony«-ra gondoltak, s szűz Máriát vele azonosították, — midőn pedig, mint az egek királynéasszonyának nagy hatalmát hallották kiemeltetni, — ezt is egészen természetesnek találták, s a »nagyasszony« czim sem tartalmazott semmi újat reájok néz-ve, sőt nem tartalmazott semmi újat az »istenszülő szűz anya« sem, melylyel kiválóan szerette tisztelni Sz. Margi t a szent szüzet. Az első czimet: a »Kisasszony«-t magok adhatták Máriának, a másodikat pedig a »Nagyasszony«-t Sz. Gellért tanácsára fogadhatták el, — a fennebbi nyelvemlékek csak most idézett helye, pedig »és az ő intésének tanácsából« alkal-masint nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Sz. Gellért ész-


revette, hogy a »Kisasszony« nem annyira »szüzet,« mint folyvást a »Természetistenasszonyát« jelenti, s azért igyekezett azt valami egyébbel helyettesíteni.

Következtetem továbbá onnan, hogy a pogánykori ősér-telemben vett »Kisasszony»-nak, mely őseinknél a »Természet tündéré«-nek egyik neve volt, a finnben sem hiányzik vala megfelelője. — A »Természettündéré«-nek a finnben több díszneve volt, a milyenek: »Ilmatar« = Légleány, »Luonno-tar« = Természetleány stb., de ezeknél jobban 'érdekelhet bennünket "az, mely a magyar »Kisasszony«-nak szószerint megfelel: a »Kave,« maga a szó csak »szüzet« jelent, de egé-szen úgy, mint a »Kisasszony« régentén őseinknél katexocben megtisztelő jelentéssel. Ez értebne a finn szónak még folyvást megvan, használata azonban a mai élő finn nyelvben már egé-szen szokatlan, míg a magyarban a »Kisasszony« szó egészen közhasználatú, s előbb az előkelő vagyis uri osztálybeli, ma pedig a művelt osztályhoz tartozó bajadonok díszneve, isteni személyt természetesen nem jelent többé. Nyilvánított néze-temnek nem kis erősségére szolgál, s nem kis részben alkal-mas azt megvilágítani azon körülmény, hogy az »ég istenasz-szonya« tisztelete nemcsak a mordvák- és finneknél, hanem mint Guaguini Sándor Sarmatiae Europeae descriptio művéből stb. látom, ez hajdan a hozzánk legközelebbi rokon voguloknál még nagyobb mértékben volt igy. Ugyanis az Ob mentén (Ob-doria regio) nagyszerű kőszobra állott, melyet az oroszok »Zolotina baba«-nak »arany-asszony«-nak bivnak vala, s messze földön hires volt, s a legbecsesb bőrökkel szoktak volt neki áldozni. Maga a szobor, mely a most említettem műben le is van ábrázolva, öreg nőt ábrázolt ülő helyzetben, ölében kisdeddel és mellette oldalvást egy álló gyermekkel (est autem similitudo mulieris vetulae infantem in gremio tenentis, quem nepotem illius esse incolae dicunt) valószínű, hogy a szerző Guaguini idejében a 16-ik században még meg volt, később azonban az orosz bittérítők buzgalrnáuak áldozatává lett. Egészen hasonló bronz-szobrok ábrája látható továbbá Aspe-lin fennebb idézett műve I I . füzete 131-ik lapján 537. sz. alatt , melynél azonban az oldalvást álló unoka hiányzik. — Hogy ezek semmi egyebek nem lehetnek, mint a finn »Kave luon-


notar,« (természet szüze) a magyar »Kisasszony« megfelelő képei, bizonyosnak látszik előttem. Maga az orosz elnevezés »arany-asszony« pedig nyilván az eredeti elnevezés átfordí-tása, és az »arany« szó nyilván kedveskedő elnevezés, egészen . ugy mint a finnben és magyarban az »arany« és »aranyos« szavak máig is használatosok kedveskedő jelzőknek; magára a szobor anyagára nem vonatkozhatott, mert hiszen az kő-ből volt.

íme ez képezi a magyarázatát annak is, hogy a Mária-cultus hazánkban oly hirtelen elterjedett s a magyar népnél oly mély gyökeret vert; oka ennek az, hogy — mint kifejtém, ily nézet a pogány vallásban sem hiányzik vala.

Összevonva az eddig előadottakat, nem tartózkodom ki-mondani, hogy én ennyi adat egybetalálkozását, milyenek: a magyar népnek az Isten látogatásától való félelme; Szent Iván hava s a »hosszá mint a Szent Iván éneke«-féle közmondás, kapcsolatban a »Hétfő hetibe« kezdetű játékos versikével; a »Kisasszony hava« és »Kisasszony napja«; a »Nyírfa-kisasz-szony« ; a »nyírfa vessző«-nek egészség végett gyermekek ve-regetésére való használata; a lakodalmakon elmaradhatatlan »köleskásá«-nak, a keresztelőkön szintén ilyen »bábakásá«-nak, mint a termékenység jelképének, s ugyanazért, mint látók a mordváknál »Ange-Patái«-nek, nálunk pedig a »Kisasz-szony«-nak, »Kyírfa-kisasszcmynak« egyik legkedvesb szent növényének divata; ételnemek között a fentemlítettem két magyar különlegesség országszerte megszokott volta; a to-jásoknak vöröshagyma héjjal főzés általi feslegetése; a Yiz- n keresztkor szokásos »koledálás ;« az »Ange Patái«-nek meg-felelő »Angete Pankete« név (a két utóbbi ugyan jöhetett hozzánk az oláhság utján is, de vehették őseink egyenesen a -mordváktól is, mely esetben az egyezés egészen olyan, mint a milyen a székely »Ögyötöm, bögyötöm« versikének a zűrjén ugyanazon versikével való csaknem bötüszerinti egyezése.) mindezeknek összetalálkozását és a mordva »Természet-tün-dére« tiszteletével való meglepő egyezését a puszta véletlen-ségnek tulajdonítani lehetetlenségnek tartom, valamint szintén ilyennek azt is, hogy az utolsó helyen említett két elnevezés kivételével a többi is az oláhságtól származott volna át hoz-


zánk, a »koledálás« és »Ange-Pat'ái« tisztán sajátképeni mordva elnevezések lévén, míg a többi valamennyi részlet tisztán magyarok, melyek az eredetiségnek sincsenek hí-jával.

Aspelin művében továbbá emlékezés van téve egy mordva halladáról, melynek tartalma azt tárgyazza, hogyan adnak férjhez egy szép fiatal leányt egy zsiványhoz, s mint búsul a nő, midőn megtudja, hogy férje éjjel rabolni jár. Tud-juk, hogy ugyanily ó-székely ballada a Kriza János »Vadró-zsái«-ban (137 1.), valamint a Gyulai Pál-Arany László-féle gyűjteményben sem hiányzik, de nem hiányzik ezenkívül az oláh népköltési gyűjteményekben sem, a honnan az oláhság-nál azon gyanú támadt, hogy ezt és még egy-két ily egyező tartalmú balladát a székelység az oláhságtól kölcsönzötte. A dolog azonban nem így áll, hanem úgy, hogy sem az oláhság nem kölcsönözte a székelységtől, sem a székelység az oláhság-tól, hanem mindkét népnél egy közös eredetre vezethetők vissza, mely egész az őskorba felnyúlik.

Lássuk tehát, mi ez a hallada, s mi a magyarázata an-nak, hogy oláhban, székelyben, magyarban s ezenkívül a mord-vában is egyaránt föltalálható ?

H a a magyar népnél még máig divó menyekzői szoká-sokat a finn-ugor népek ugyanily szokásaikkal összehasonlít-juk : a hasonlatosságot oly igen nagynak, az egyezést annyira teljesnek fogjuk találni, hogy józan észszel nem lehet egyebet következtetni, mint azt, hogy oly nagy régiségre vihetők azok vissza, mikor még e népek sok századon át együtt éltek, szo-kásaik, erkölcseik azonosak voltak, nyelvök közel rokon volt, s ha a régi iskola emberei a magyar népmesékbeli egyezé-sekre — az előadási módnak az altáji népekéivel való meglepő egyezése, az ár ja népekéitől pedig az azonosság mellett sok-szor nagyban való eltérése ellenére is rendesen nagy könnye-dén rámondhatják is, hogy ezek minden népnél ugyanazok, indiai bölcseségre vezetendők vissza, s így a közös eredet mellett semmit sem bizonyítanak; a lakadalmi szokások min-denesetre annyira eltérők más európai népek lakadalmi szoká-saitól, hogy hasonló ellenvetéssel előállaniok egyszerűen lehe-tetlenség, s a közös eredetnek csalhatatlan bizonyítékát képezik.


Ily töredékek a rokon népek közül a zürjenektől, mord-váktól, s a kiknél legteljesbben vannak a Kalevala rúnóiban összegyűjtve s megőrizve, a finnektől maradtak ránk. (Lehet-nek még ilyenek más rokon népektől is összegyűjtve, oroszor-szági levéltárakban, melyekben egész halmazai vannak össze-gyűjtve az altáji népek néprajzi viszonyai leírásának, — de jórészt hozzáférhetetlenek, s úgy látszik, azon időpontot akar-ják bevárni a közzétételre, midőn már ezek »mind eloroszo-síttattak s létezni megszűntek, mint már ez szokás, hogy a modern tudomány inkább gyönyörködik kihalt népek múltjá-nak buvárlatában, mint az élőkében, úgy lehet csupán azért, mert ezek nem régiség, amazok pedig igen is.) Ezekhez csatla-koznak a mieink, melyek — amazokkal összehasonlítva, mos-tani nagy hiányosságukban is sokszor oly tanulságos részle-teket tartalmaznak, hogy azok világánál nem csak azt ítél-hetjük meg, hogy a. fenmaradt részlet az összehasonlítás tárgyát képezővel teljesen azonegy, hanem még azt is biz-tosan lát juk lelki szemeinkkel, a minek egykor szükségké-pen létezni kellett nálunk is, ma pedig már nem létezik, avagy ha igen, még valahol fölfedezetlenül lappang.

Összehasonlítás közben mintaképül a finn rúnók kínál-koznak, de a mordva lakadalmi verses mondokák is, bár hiá-nyosbbak amazoknál, a külön ősmagyar népéletre annyival be-csesebbek, mert oly meglepő részleteket tartalmaznak, melyek a valamikor létezni kellett azonosságot kétségen kívülivé teszik.

A finn rúnók szerint a lakadalmi szokások két részre oszlottak u. m. a) azon szertartások és mondókákra, melyek a menyasszony szülei házánál voltak szokásban, b.) azokra, me-lyek az uj házasok fogadtatását a vőlegény szülei házánál tár-gyazzák. Különösen itt nem hiányzanak az intések sem mind a menyasszony mind a vőlegény részére, melyeket a Kaleva-lában valóban nagyszerűen szép költői fölfogással a nemzet tündére Kalevatar, ki a lakadalmakból soha sem hiányozhat, maga ad elő. Az intések méltók egy ily felséges isteni sze-mélyhez s a finn népeknek őskori életét valóban olyannak tün-tetik föl, hogy azt vadnak teljességgel nem tarthatjuk. Hogy pedig mind a vőlegénynek, mind a menyasszonynak az egy-


mást megértés, békés együttélés és megtérésre az elrettentő példa se hiányozhassák, egy férfi és egy női koldus is elmondja élete történetét, melyből kitűnik, mily szomorú következései vannak a férfiatlan gyávaságnak, és a női hivatás felfogni nem tudásának. Ezek tehát élő képek az életből. — S ime ily élőkép volt a fenebbi, nekünk az oláhokkal, kik ezt nyilván bolgár-mordva őseiktől örökölték, közös székely-magyar bal-ladánk, nyilván a vőlegény számára intésképen minden laka-dalomban elmondva, hogy t. i. ha netalán ilyesmire magában hajlamot érezne, igyekezzék azt jó eleve kiirtani, mivel kü-lönben boldog családi életről szó sem lehet, s csakis szegény ártatlan ifjú nejét rontja meg; a menyasszony részére pedig emlékeztetésűl, hogy a lépés, melyet tett, oly természetű, mely-ről egyelőre senkisem tudhatja, boldogságot avagy nyo-mort fog rá hozni, megbecsüli-e majd a férje vagy sem. Mind ez már meglehetősen kifejlett társadalmi rendre mutatna, ha ezt különben is minden kétséget kizáró történelmi kútfőkből nem tudnók is, hogy ilyesmi mind a kazár mind a bolgár bi-rodalomban valóban létezett. — Sajnálni lehet, hogy maga a mordva ballada szövege sem a fennebbi Melnikow-Aspelin-féle közleményben, sem a Reguly gyűjteményében nincs meg, holott ez utóbbiban ily lakadalmi igen becses verses mondó-kák (morot-dalok) nem hiányoznak, melyeket a Nyelvtudom. Közi. V. k. 1-ső füzetében Budenz J . magyarázott meg.

E Reguly gyűjtötte dalokban négyszer fordul elő e ne-vezetes hely:

»Egyik felemen »Napistenem« másik felemen »Holdis-tenem« (13. b.) ismét: a ház közepén »Napistenem« házam közepén »Holdistenem« (13. c) ismét:

»Aludtam, aludtam menyecske és fölserkentem, mintha lóczán ültem volna, jobb oldalamon a »Napistenem«, balolda-lamon a »Holdistenem«, fejem fölött a felhős Mennydörgő, ekörül csillagok; az ég körű! csillagszikrák. Én tudom asszo-nyom a te álmodat. A te álmod életet, szaporodást jelent. Jobb oldalodon a »Napisten« a te »uapad«, baloldalodon a »Holdisten« a te ipad; fejed fölött a felhős Mennydörgő a te fiatal fér jed; a Mennydörgő körül a csillagok a te gyermekeid ;


az ég körül á csillagszikrák a te hires nemzetséged (13. és 14 d.)

Innen azt látjuk, hogy a jobb oldalon a »napa« mint »Napisten« említtetik, mivelhogy a fiatal menyecskének főleg annak kelletett minden pillanatát lesni, egy szóval tőle füg-gött. Ennek tehát ősrégi altáji szokásnak kellett lenni, ugy hogy például asztalnál a menyecskét a kettő közé ültették, s a mordva dal ennek őrzi az emlékezetét. — A »napá«-nak mordva neve »avaj«, erre teljességgel nem emlékeztet, mert a »nap«-ot »ci«-nek, és »si«-nek, magát a Napistent »Ci-Páz«-nak bivják, de igen is emlékeztet a magyar »napa« melyet bir-tok raggal ellátva »napam,-ad,-napa«-nak, nem pedig a szó jelenlegi alany esetének megfelően »napám, -ád, -napája« -nak szoktunk mondani, s igy minden oda mutat, hogy az uj me-nyecskét a régi pogány magyarok is jelképesen a Nap és Holdnak nevezett napa és ipa közé ültették lakadalmakon s igy keletkezett a »napa« szó. — Nevezetes, hogy a finnben e három név: »napa« »vő,« »meny«-anoppi, vavy, mi-niá »ön-álló értelemmel egyik sem bír, a magyarban pedig igen is bír-nak: »napa, (a »nap«-tól) vő a. m. vevő régenten »vevej« is; »meny« a. m. menő, régenten »menej« is. A finn »anoppi« ezenkívül azért is érdekes, mert a most előadottakat még job-ban megerősíti, ugyanis a szó azon nagy régiségből való le-het, mikor még a »nap«-ot a finnek is nem »páiva«,-nek, mint ma, hanem velünk egyezően »nap«-nak nevezték, s a »vávy«-t és »miniá«-tj is csak oly jól értették, mint mi mai napig s igy, maradt raj ta a fennebbi szokás alapján az »anoppi«, a »napá«-n egészen ugy mint nálunk a »napa« elnevezés. — Ugyancsak ezen ősrégi szokásból következik az is, hogy a napnak, hold-nak és csillagoknak pogány őseink is védszellemeket tulajdoní-tottak, mint a többi valamennyi altáji népek; vegyük hozzá mind-ezekhez a székelyeknél máig is élő átkozódás-módot: »verjen meg a Napisten« és igy a magyar ősvallás »Nap- és Holdiste-nét« constatáltnak vehetjük.

Mind a finn Kalevalának, különösen a menyekzői szer-tartásokat tárgyazó rúnóiban, mind a Reguly fennemlitettem hagyatékában, mely a mordva nyelvet tárgyazza, többször van említés téve a »serfőzés«-ről (finnül: »olut«, mordvául »pure«).

MAGY. TÜD. AKAD. É R T . A NYELV ÉS S Z É P T U D . KÖRÉBÖL. 6


Hogy a serfőzést, északon, ősidőkben az egyetlen· szeszes italt , őseinknek ismerni és gyakorolni kellett·, kitűnik a névből, mely cseremiszül »será« és »pura«. A szó azonossága kétségtelen. De a fennebbi ünnepleirásokból azt látók, hogy a »ser«-nek a mordvák is több faját ismerték, s különösen a méhsört hívják vala »pure«-nak. így lehetett a dolog őseinknél is, midőn azonban nyugoton a borral megismerkedtek, a méhsőr pedig szokatlanná vált s feledésbe ment, úgy alkalmazhatták aztán a »pure«-nak megfelelő »bor« szót, mely az előtt »édes sert« je-

. lentett, a szőlő nedvre. . A Reguly mordvanyelvi példatárában meg ez a saját-

ságos példa fordul elő: t'asa ba'na latsa lembá »itt olyan me-leg van, mint a bányában, ismét: ba'na latsa ustezá« ugy fű-tötte mint a bányát. »Ezek elsejét« meleg mint a. bánya (jó meleg szobáról szólva) akárhányszor hallottam gyerekkorom-ban magam is, sőt én is ugy mondtam, a nélkül, hogy tudtam volna, mi az a »bánya«, a mint hívják Nagy-Várad környékén az »ásvány fürdőt.« E szó, mint látjuk, mordva szó, s gőzfürdőt jelent, melynek hogy divata még Mátyás király idejében fenn volt, világosan mondja Graleotti »solent enim laconicis uti.« Érdekes tehát tudni, hogy őseink ezeket hívják vala »bá-nyák «-nak.

Altáj i rokonnépek lakodalmi szokásairól szólva, nem mel-lőzhetem hallgatással azon részletet, mely a Kalevala X l X - i k runó. 355—406 verseiben találtatik, s melyet egy az általános nézetet, hangulatot tolmácsoló gyermek a leányos háznak meg-, jelenő kérő megérkeztekor mond el, a vőlegényt »sas«-hoz ha-

' sonlítva, mely a leányos házba lecsapott s a legszebb leányt elrabolta. E részlet azért érdekelhet bennünket, mert egészen hasonló példázat a Dunántúl még szintén él népünknél, s a háztüz nézni érkező legényt szokták vele a háziak üdvözölni. E

. részlet sincs még tudtomra a nép ajkáról összeírva. É n egy, a polgári osztályhoz tartozó asszonyságtól haliám, de monda-nom sem kell, hogy ilyesmit a szoros értelemben vett nép aj-káról kell gyűjteni, és pedig ha megbízhatót, hitelest akarunk kapni, mindig a legöregebb, kivált nőktől kell gy üj tenünk; igy még sok becses részletet megmenthetünk az enyészettől, me-lyek korunk nivelláló ráhatása alatt napról-napra jobban kez-


denek enyészni s egy embernyom alatt észrevétlenül nyomta-lanul kihalbatuak. Szabad legyen erre a »Nyelvőr« buzgó munkatársai, különösen gyűjtői figyelmét felhívnom.

Őskori hitregészetünknek eddig ezen személyeit ismer-jük 1) »TJkkon«-t a főistent; 2) a »Magyarok istené«-t vagyis a nemzeti istenséget; 3) a »Főld-anyá«-t. Előfordúl még a roszakaro s ártó istenségek között. 4) »íz« és »Feneasszony«, végre 5) »Manó«, a »másvilág« istensége. Ezekhez járúl a fennebbi munkálat világánál 6.) a »Kisasszony« máskép az »Ange-Patai«-nek megfelelő s vele azonegy »Nyirfakisasz-szony«,.Ukkon után a legfőbb isteni személy, kitől a többi jó istenségek származnak, végre 7) a »Nap« és-8) a »Holdisten, 9) a »Mennydörgő«. Eőlényegességű személye még a magyár bitregészetnek 10) az »ember«, mint maga is isteni eredetű, s a főistenek közvetlen unokája.

Ertekésem fölolvasása óta tűnt föl nekem néhány adat, elég jelentékeny arra, hogy szükségesnek érezzem azokat a 66-ik és következő lapokon előadattoknak kiegészítésül itt utólagosan közölnöm:

A Szent Iván éji tűz, mely népünknél i t t ott még máig is szokásban van, nyilván a nyár középi pogány isteni-tisztelet maradványa. Ugyané szokás meg van még máig a finneknél is. Hogy egyébb ünnepélyességek sem hiányoznak náluk e napon; Juhanuskoivu-Iván napi lombos nyirfa, ünnepiesen földíszítve, mint ma nálunk a Májusfát szokás földíszíteni, Juhannushuvi-Iván napi mulatság stb. kifejezésekből következtetem. Fölle-het venni, hogy e nyárközépi ünnep valamennyi altáji népnél közdivatu volt. .

Mily nagy ünnepélyességgel ülték meg e napot pogány őseink, megítélhetjük onnan, hogy még a keresztyén magya-roknál is sokáig fennmaradt s a vele járó kihágások miatt kor-látolni kellett, a mint érre vonatkozólag Inchoffer M.-nál eze-ket olvassuk: »A magyaroknál a vele együtt járó bámulatos világítási és tűzijátékok, valamint a tüzek körül ropni szokott ünnepi táncz, tobzodás és zajos kedvcsapongás folytán némely-kor csaknem babonává fajult (in superstitionem aliquado deer-ravit) míg aztán némileg korlátoltatott.

A 79-ik lapon a lakadalmi szokásokhoz elmondottak 6*


kiegészítéséül fölemlítem még a népünknél dívó »kárlátás« szót, mely ha czélzást tartalmazhat is a menyasszony szüzes-sége elmultára vonatkozólag; ma már nem élv'n többé-semm olyatén szokás, a melylyel szorosb összefüggésben volng., jó-formán értelmét veszítette. Régentén azonban a dolog más-ként lehetett. A lappoknál volt ugyanis régentén szokásban, hogy a menyasszonynak az első elháláskor kiömlött vérét ken-dőn fölfogták, s eltették, az összetürt kendőre háram csimbó-kot kötöttek, s azon hitet csatolták hozzá, hogy míg a nő tiszta életet él; minden őt érhető veszedelemben egy egy csimbók fölbontásával fokozott segélyt nyerhet, s ime ilyen szokás lé-tezhetett ősidőkben őseinknél is, s annak őrzi emlékezetét a lakadalmakon szokásos »kárlátás« kifejezés. Lásd : Néhány ősmüveltségi tárgy neve a magyarban czimű értekezésemet (Értekezések a Nyelv és Széptud. osztály köréből V I I . v. 291.)

A mordvák az Istent Skajnak, de kedveskedésképen ki-csinyítő képzővel Skajna-nek istenkének is hívják egészen ugy mint népünk is némely vidékeken »istenkét« szeret mondani, a mi mindenesetre nevezetes észjárási találkozás. •

BARNA FERDINÁNDmisc.bibl.u-szeged.hu/26867/1/019_017_001-084.pdfkintetben szüksége anyasg...

Documents

Transcript of BARNA FERDINÁNDmisc.bibl.u-szeged.hu/26867/1/019_017_001-084.pdfkintetben szüksége anyasg...