A ZSOLTÁROK KÖNYVE

V Á L O G A T O T T Z S O L T Á R O K M A G Y A R Á Z A T A

ÍKTA:

DR. P Á L F Y M I K L Ó S

Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály

Budapest, 1964

Felelős szerkesztő és kiadó:

KÁLDY ZOLTÁN

A védőboríték Dénes Pál munkája Endedílyszám: Μ. Μ. Ε. H. 41308/1963 = 1000 pld.

64.4475 Egyetemi Nyomda Budapest,

ELŐSZÓ

Azóta, hogy a világ teremtésekor ujjongtak a hajnalcsilla-gok és az istenfiak örömujjongásban törtek ki (Jób 38:7), az egész teremtett világnak az a legszebb feladata, hogy di-csőítse az Istent. Ezért teremtette Isten a világot! Ez életünk értelme és célja! Az igazi, az élő hit kifejezési formája a di-cséret! Csak akkor ismeri és szereti az ember Istent, ha tudja magasztalni, tud neki hálát adni, ha tud hozzá imádkozni. Erre tanítanak meg bennünket a szoltárok. Ezek a kegyesek nem úgy imádkoznak és hallelújáznak, mintha Isten csak ember kitalálta üres fogalom vagy szép eszme volna. Jól is-mert személy számunkra az Ür. Élő Isten, akinek a bünteté-sét érezni nagy „szükség", de akinek a bűnt megbocsátó, megváltó és üdvösséget ajándékozó szeretetét megtapasztalni életújító és életformáló erő! Ezért olyan értékesek a keresz-tyén hit szempontjából is ezek a zsoltárok: a vigasztalás és erő, a belső erőgyűjtés és nekibuzdulás forrásai.

Ezért olyan szép feladat a zsoltárok eredeti mondanivaló-jával foglalkozni. De ezért olyan nehéz feladat is! Az ige ma-gyarázatában nem mindig volt könnyű eleget tennem az ún. tudományos exegézis követelményeinek, másrészt mégis azon a szinten tartanom, hogy közérthető maradjak, ahogyan a megbízatás szól.

A legfontosabb maga a fordított szöveg. Alapul természe-tesen a Biblia Hebraica héber szövegét vettem, de fölhasz-náltam a fontosabb különböző nyelvű fordításokat is. Nem riadtam vissza attól sem, hogy a szöveg után feltüntessem a lényegesebb fordítási, illetve szövegkritikai problémákat is. Abban a reményben tettem ezt, hogy héber nyelv- és gya-korló könyvem időközben napvilágot lát és a lelkészek job-ban bele tudnak majd ásni a szövegfordítás titkaiba. Arról

1» 3

sem feledkeztem meg, hogy — reménységem szerint — nem lelkészek is kezükbe veszik ezt a könyvet. S ha ennek segít-ségével is megszabadulnak a „mindenkori" magyar Biblia mágikus használatától, akkor elértem célomat. Sok, eddig „kedves ige" talán még kedvesebb lesz számukra, ha meg-ismerkednek a Szentírás szövegének ilyen jellegű kérdései-vel is.

Elsősorban azokat a zsoltárokat vettem föl ebben a kis gyűjteményben, amelyek vagy teljes egészükben, vagy rész-leteikben szerepelnek az 1953-as ún. magyar evangélikus perikóparendben. Ezért tekintettel kellett lennem arra, hogy lelkészeinknek prédikálniok kell majd ezekről a zsoltárokról. Néhány zsoltármagyarázat végéhez ezért függesztettem sko-puszt is, ha úgy láttam és gondoltam, hogy ez éppen az ige-hirdetés szempontjából hasznos. Budapest, 1963. ádventje

Dr. Pálfy Miklós

4

BEVEZETÉS

1. §. A könyv neve

összefoglaló címe eredetileg nem volt a héber kánonban a zsoltárok könyvének. A zsidó gyülekezet tehillímnek ( = himnuszok) nevezte el. A „zsoltárok" elnevezéssel pedig az Űjtestámentomban találkozunk (Lk 20:42, 24:44, Csel 1:20, 13:33). Gyökerei az Ótestámentom görög fordításában (Sep-tuagin ta=G) vannak, amely az alexandriai zsidó diaspórában keletkezett Kr. e. a 3. században. A Codex Vaticanus-ban pszalmoi, a Codex Alexandrinus-ban pedig pszaltérion a zsoltárgyűjtemény görög neve. A pszalmosz név valószínűleg a béber mizmór (ének) fordítása volt, amely 57 zsoltár meg-különböztető felirata.

2. §. Felosztása.

Nem minden zsoltár kerül t bele a gyűjteménybe. Az ÖT-ban magában (vö. pl. Ex 15:1—18, l S á m 2:1—10, És 38:10—20, Jón 2:3—10), de azon kívül is sok zsoltárt isme-rünk még (pl. az ún. „salamoni zsoltárok" Pompejus korából és a qumráni zsoltárokat), amelyek a zsoltárok kanonikus gyűjteményébe nem vétettek föl.

A héber kánon 5 könyvre osztotta föl az egész g y ű j t e -ményt a Tóra analógiájára. I. könyv: 1—41; II. könyv : 42—72; III. könyv: 73—89; IV. könyv: 90—108; V. könyv : 107—150. Mindegyik könyv végén liturgikus doxológia ta lá l -ható, az V. könyv végén maga a 150. zsoltár tölti be ezt a szerepet.

5

3. §. A zsoltárok használata. A zsoltárok könyve a fogság utáni zsidó gyülekezet énekes-

könyve volt. összeválogatásánál döntő szempont volt, hogy istentiszteleti használatra alkalmas legyen az illető zsoltár. Hiszen ma m á r tudományos közkincs az a felfogás, hogy az ótestámentomi zsoltárköltészet a kultusz ta la ján virágzott ki. A zsoltárok felirata bizonyítja ezt elsősorban. Egyes feliratok kifejezetten meg is jelölik azt az istentiszteleti alkalmat, illetve kul t ikus ünnepélyt, amelyre készültek vagy alkalma-sak, hogy ot t előadják őket. Így pl. a „templomszentelés ün-nepe" megjelölés (Zs 30) minden bizonnyal a fogság utáni gyülekezet kul t ikus ünnepe volt.

Nemcsak a zsoltárok szerzőségére és történet i hát terére vo-natkozó feliratok, hanem a liturgikus és zenei feliratok ér-telmének megállapítása is fontos az illető zsoltár tartalmára, értelmezésére és műfajára vonatkozólag, ezért külön is fog-lalkozunk ezzel a kérdéssel.

1. A „sír" (ének) fogalma gyakran együt t szerepel a „miz-mór" (ének, zsoltár) szóval (Zs 30:1, 48:1, 92:1 stb.). Mind-kettőt zenekísérettel adták elő (Zs 33:2, 98:5 stb.). A „sír" azonban mindig a templomi istentisztelettel összefüggésben szerepel s ta lán kimondottan azokra a kult ikus és templomi énekekre vonatkozik, amelyekben Jahvé t és jelenlétének a helyét (szentélyt) magasztalják. A Krónikák könyve szerint énekkórusok adták elő zenekísérettel ezeket az énekeket (vö. IKrón 6:16k, 25:6k, 2Krón 5:13, 23:18). A „mizmór" viszont mindig Jahvera , magára vonatkozik. A G legtöbbször „zsol-t á r á n a k (pszalmosz) fordí t ja . A héber szó értelmével kap-csolatban a r ra szoktak hivatkozni, hogy a zmr gyök jelenti a szőlőtőke megmetszését (vö. Lev 25:3k, És 5:6) és magának a szőlőnek a „szedését" is (carpere). Zenei értelemben pedig valamilyen húros hangszer „pengetését" jelentené. Mások viszont u ta lnak arra, hogy az akkád nyelvben a zamáru je-lentése csupán „énekelni" s ezért az ÖT-ban is „énekelni", „játszani", „dicsérni" a jelentése.

A „mizmór" 35 zsoltárban szerepel ebben a szókapcsolás-ban: mizmór ledávíd vagy ledávíd mizmór. A Krónikák ha-gyománya szerint ugyanis Dávid volt a kultikus berendezett-ségek kezdeményezője és megteremtője (vö. IKrón 22:2—

6

29:5) s ennek a hagyománynak megfelelően származtatja a héber kánon Dávidtól a zsoltárok egyik gyűjteményét . A 3., 7., 18., 34., 51., 52., 54., 56., 57., 59., 60., 63. és 142. zsoltárok helyzetmagyarázata sok tekintetben a fogság utáni zsidó gyülekezet „historizáló" törekvése ugyan, de arról tanúsko-dik, hogy a ledávíd feliratot a szerzőség értelmében vették.

2. A „sír hamm'lót" (Zs 120—134) fel i ratra vonatkozólag az alábbi értelmezések te r jed tek el a kutatók között:

a) Az első értelmezés túlzottan formálisan úgy érti a meg-jelölést, hogy az énekek egymásutániságára vonatkozik („sorozaténekek") a felirat. Nem veszi tehát tekintetbe az ige alapjelentését.

b) A második értelmezés szerint a fogságból hazatérők éne-keiről lenne szó („vándorénekek") s utalnak Esdr 2:1 és 7:9-re. Ez a magyarázat viszont nem fedi az érintett zsoltárok tartalmát.

c) Egy másik értelmezés szerint tényleges lépcsőzetről van i t t szó (vö. Hie: canticum graduum), mégpedig az énekkarok lépcsőzetes felállásáról.

d) A legvalószínűbb értelmezés az, amely az ige alapjelenté-séből indul ki. Ε szerint „zarándoklásról" van itt szó, még-pedig annak utolsó felvonásáról, amikor a processio meg-érkezik a templomhoz (vö. 2Sám 6, IKir 12:32k, 2Kir 23:lk és Kraus, Die Königsherrschaft Gottes im Alten Testament, 48). Leghelyesebb tehát zarándokének-nék illetve processiós éneknek fordítanunk ezt a zsoltárfeliratot.

3. A „miktám" szó eredeti értelme ma már nem állapít-ható meg (Zs 16:1, 56:1, 57:1, 58:1, 59:1, 60:1). Mowinckel (Psalmenstudien IV,4k) az akkád katámu igére hivatkozik, amelynek „befedni" a jelentése és ezt a fordítást javasolja: „engesztelő zsoltár". Luther „arany ékszernek" fordí t ja Ibn Ezra nyomán, aki a cetem = arany szóból származtatja a miktám-ot.

4. A „maszkíl" szót (Zs 32., 42., 44., 45., 52—55., 74., 78., 88., 89. feliratában és 47:8-ban) a zsoltár művészi vagy taní-tásszerű tartalmára vonatkoztatják („művészi ének" ill. „ta-nító ének"). Mivel azonban alig van didaktikus mozzanat a fenti zsoltárokban, ez a magyarázat is sántí t .

7

5. A „siggájón"-t (7:1) szinte egyöntetűen „panaszdal"-nak fordít ják.

6. A „tehilla" a 145. zsoltár feliratában és sok más zsoltár szövegében fordul elő. A szógyök alapjelentése szerint: „di-cséret", „himnusz".

7. A „tefilla" a panaszdalokat és kérő imádságokat jelöli meg (17., 86., 90., 102., 142. Vö. Hab 3:1). A másokért mon-dott imádságot is jelentheti (109:4).

8. A „binegínót" az alábbi zsoltárok feliratában szerepel: 4., 6., 54., 55., 61., 76. Jelentése: húros hangszer, ill. azon való játék. A fenti zsoltárokat tehát húros hangszer kísére-tében adták elő az istentiszteleten.

9. Az „el hannehílót" csak egyszer 5:1-ben fordul elő. A furulyához, illetve pásztorsíphoz hasonló hangszernek kel-lett lennie, vö. lSám 10:5, lKi r 1:40, És 30:29. A szó többes-számú alakja ar ra utal, hogy a hangszer kétágú síp volt egy szájsíppal s egyik ágán a dallam, a másikon a kíséret hang-zott.

10. Az ,,'al máhalat" kétszer fordul elő: 53:1-ben és telje-sebb formában 88:1-ben. Ma már nem t u d j u k a jelentését és értelmét megállapítani. Űgy tűnik azonban sokaknak, hogy elsősorban a zsoltárok dallamára vonatkozó szakkifejezés akar lenni.

11. A „szelá" 39 zsoltárban 71-szer fordul elő és három-szor Hab 3-ban. Jelentése bizonytalan. A szó etimológiai ér-telmezésének megfelelően gondolnak doxológiai közjátékra, ismétlésre (refrén) és meghajlásra (térdeplésre). Legvalószí-nűbb, hogy a zenei közjáték műszava volt (intermezzo).

12. „Lehazkír" Szó szerint ezt jelenti: „Emlékeztetőül", „hogy megemlékezés legyen". Az ételáldozat egyik tartozé-kával, a tömjénnel hozzák kapcsolatba (Lev 2:2.9, 5:12, 6:8, Num 5:26), mer t a késői zsidóság istentiszteletén ennek az áldozatnak a bemutatásakor imádkozták.

13. A „lamenaccéah" („a karmesternek,") 55 zsoltár fel i ra-tában és Hab 3:19-ben fordul elő. Ez a kifejezés a mai napig tisztázatlan. Legközelebb fekvő az a felfogás, amely a szo alapjelentéséből indul ki: „kiválónak lenni", „vezetni", „diri-gálni" (vö. Esdr 3:8, IKrón 23:4, 2Krón 2:1). A Zsoltárok

8

könyve próbafüzetben ennek megfelelően található: „a kar-mesternek".

14. A „Jedútúnnak" (39:1) vagy „Jedútún szerint" (62:1, 71:1). IKrón 16:41 szerint Jedútún Hémán mellett Dávid egyik zenekari vezetőjének a neve s ezért a héber lidútún ezt jelenti: „Jedútúntól", vagy „Jedútún részére", az 'al je-dútún pedig: „Jedútún szerint" (Jedútún karmester mód-jára).

15. Az ,,'al jónat élem rehóqím" (56:1) dallam megjelölés lesz. A fordítása ez lehetne: „A távoli nagy fán (ülő) ga-l a m b é r a (dallamára), ami népdal lehetett s ebből arra is következtethetünk, hogy a világi dalok dallamát használták föl a templomi énekeknél.

16. Az ,,'al 'ajjelet hassahar" (22:1) szintén dallammegjelö-lés. Fordítása: „A hajnalpír ünője (dallamára)". [Vö. J irku elméletét: Aj je le t has-Sahar (Ps 22:1): ZAW 65 (1953) 85k],

17. Az ,,'al sósanním" (45:1, 69:1) jelentésével kapcsolatban is csak találgatásokra vagyunk egyelőre utalva. Egyesek „liliom"-nak, Luther ,,rózsák"nak fordít ja . Annyi azonban bizonyos, hogy valamilyen dalnak a címe vagy kezdő szava volt s annak dallamára kellett a fenti zsoltárt énekelni.

18. Az ,,'al súsán 'édút" hasonló az előző pontokban tár -gyaltakhoz. A két szót talán külön kellene választanunk. Az első (a „liliom . . ." szerint) megjelölné a dallamot, a második pedig („bizonyságtétel") a zsoltár tartalmára utalna.

19. ,,'Al tashét". Ez a megjelölés az 57., 58., 59. és 75. zsol-tár feliratában a melódiára vonatkozik. Annak a bordalnak a dallamára, amelyet És 65:8 szerint akkor énekeltek a szü-retelők („El ne pusztítsd, mert áldás van benne"), amikor a szőlőszemek teljesen átlátszóak, tehát érettek voltak. Vö. 15. pont.

20. ,,'Al haggittít". (8:1, 81:1, 84:1). Zenei műszó, vagy énekdallam. Talán szintén valamelyik szüreti ének kezdődött így·

21. ,,'Al műt labbén" (9:1) Valószínűleg ez is dallamra utal: A „Haljál meg a f iúér t" dallamára kellett énekelni.

22. ,,'Al hassemínít" (6:1, 12:1). Szó szerint: „A nyolca-dikra". A zenei előadás szakkifejezése volt tehát, vagy pedig zeneszerszám neve. Azt akarja jelezni, hogy a megadott hú -

9

ros hangszer melyik változatán kellett a zsoltárt kísérni. Vö. IKrón 15:21.

Egyes zsoltároknál mindenféle felirat hiányzik. Viszont meg kell említenünk, hogy a G közöl néha feliratot akkor is, ha az M-ben nincsen és elhagyta a zenei szakkifejezéseket, a történeti megjegyzéseket pedig részben módosította, rész-ben másokkal cserélte ki.

4. §. Zsoltárműfajok.

Messze vezetne, ha az adott keretek között ismertetni akar-nánk a formatörténeti kutatás történetét és eddigi eredmé-nyeit Gunkellal elkezdve napjainkig. Aki jobban bele akar tekinteni a „Sitz im Leben" problémakörébe, megtalálja azt HSchmidt, AWeiser, SMowinckel és HJKraus zsoltárkom-mentár jában, vagy pedig a különböző ótestámentomi beve-zetésekben. Mi itt csak a legfontosabb zsoltárműfajokat is-mer te t jük röviden.

1. A himnusz. A himnuszok Isten nagyságát, felségét, te-remtő és világbírói tevékenységét, valamint szövetségi szo-lidaritását, hűségét és szeretetét dicsőítő énekek. A templom-ban hangzottak el ünnepélyes istentiszteleti keretben az egész gyülekezet közreműködésével.

A himnuszok közé tartoznak: Zs 8., 19., 29., 33., 47., 65., 66., 93., 96., 97., 98., 99., 100., 104., 105., 111., 113., 114., 117., 135., 145., 146., 148., 149., 150. Külön csoportonként, ületve gyűj teményenként szokták itt megjelölni az ún. „trónralépési zsoltárokat": 47., 93., 96., 97., 98., 99. (Vö. Kraus, „ J a h w e -Königs—Lieder" megjelölését).

2. A panaszzsoltárok. Ez a csoport a legterjedelmesebb és minden zsoltárnak közel egyharmada ehhez a műfajhoz tar-tozik. A panaszénekek alanya szerint vannak kollektív és individuális panaszdalok a zsoltárok gyűjteményében. Az egyéni panaszzsoltárokban a személyes élet legkülönbözőbb kérdései, főként a betegség szerepel, mely a halál közelsé-gébe sodorja a kegyest (25:17, 31:10kk, 42:10, 71:20), a Seól birodalma felé, ahol nem magasztalhatja az Urat. Másrészt hitéletében lá t ja és tudja megtámadottnak magát a bűnösök, történeti zsoltárok (78 stb.), a tóra-zsoltárok és tóra-liturgiák

10

a törvényt ugyan jól ismerő, de azt lábbal tipró emberek ál-tal, akik arra várnak, hogy elbukjék hitében.

Sokáig allegórikusan a fogság utáni gyülekezetre értet ték az ,,én"-t ezekben a zsoltárokban. Nem a gyülekezet beszél itt, hanem a kegyes maga, aki ki akar ja önteni szívét Istene előtt. A határtalan bizalom hangja csendül meg bennük Isten iránt.

A kollektív, illetve népi panaszzsoltárok alaphangulata a gyász, a böjtölés, amelyre nagy nemzeti csapások: szárazság, rossz termés, háborús veszély stb. adtak okot. A nép össze-gyűlt a templomban, hogy áldozatok bemutatása és gyász-szertartások közepette megvallja bűnét, elismerje az isteni harag jogosságát és kér je az Úr irgalmát. Sokszor következik be akcentus-eltolódás ezeknél a zsoltároknál, s akkor inkább ártatlansági vagy bűnbánati zsoltárokról kell beszélnünk csakúgy, min t az individuális panaszzsoltárok esetében.

3. A hálaadó zsoltárok. A panaszzsoltárok ellenpólusai ezek, amikből azonban

aránylag kevés maradt reánk (18., 30., 32., 34. stb.). Hozzá-tarozik az ember lényegéhez, hogy a kérés és panasz fölözi a hálaadást. Az teljesedett be ezekben a zsoltárokban, amit panaszdalában kért a kegyes: Isten meghallgatta szükségé-ben és betegségében. Ezeknek a zsoltároknak a helye a temp-lom, ahol a megmenekült bemutatja hálaáldozatát barátai és rokonai kíséretében. Idővel azonban elszakadtak ezek a zsol-tárok a kultusztól és a hálaáldozati énekből „csak" hálaének lesz, egyéni imádság. — Ezek az énekek különben is rokon-ságban vannak a himnuszokkal és világosan felismerhető ra j tuk a klasszikus próféták hatása.

4. Kisebb műfajok. A fenti főbb műfajokon kívül egész sor kisebb műfaj ja l

találkozunk. Ilyenek az áldásmondások (pl. Zs l : lkk) vagy áldáskívánások (Zs 115:12kk) mindazért, ami az életet jobbá és szebbé teszi. Ellenpólusai az átokmondás és átokkívánás (1:4kk, 112:10, 119:21,137), amelyek azonban beleolvadtak legtöbbször más műfajokba. Itt kell megemlítenünk az ún. királyzsoltárokat (pl. Zs. 2), a zarándokénekeket (84, 122), a győzelmi énekeket, amelyek eredetileg teljesen világi dalok voltak, a hősök haditetteit dicsőítik, d e azokban is Isten ha-

l l

talmas cselekedeteit lá t ják (46:9k, 66:5kk, 118;15). Az üdv-aránylag ri tkán fordulnak elő. A prófétai elem rendkívüli módon megtermékenyítet te a zsoltárköltészetet, részben az eszchatológikus hit irányában, részben a prófétai liturgiák formájában (75., 85., 126.). A bölcsesség irodalom is hatással volt a zsoltárok tartalmára s így jöttek létre a tanítóköltemé-nyek (Zs 1.49).

Magától értetődő, hogy olyan zsoltárok, illetve dalok és énekek is helyet kaptak idővel a zsoltárok gyűjteményében, amelyek eredetileg nem voltak kultuszi jelleggel felruházva. Ilyen a már említett „üdvözlő költemények" csoportja, amely a profán líra terméke és tartozéka volt.

5. §. A zsoltárok keletkezése.

Az eddigiek alapján világos, hogy a Dávidnak, Salamon-nak, Mózesnek, Ászáfnak, Kóráh fiainak, Hémánnak vagy Jedútúnnak tulajdonított zsoltárok a valóságban nem bizo-nyos, hogy tőlük is származnak. Azt a felfogást képviseljük, hogy a zsoltárok szerzői eredetileg általában ismeretlenek voltak s talán csak a tényleg Dávidtól származó zsoltároknak volt megfelelő jelzete.

a) Az egyes zsoltárok szerzőségéről ma már szinte egy-öntetű a vélemény, hogy az ÓT gyülekezetének az egyszerű tagjai és a papok (próféták is) egyaránt szerzői a zsoltárok-nak. Az individuális panaszzsoltárok, a hálaadó és bűnbánati énekek nagy száma arról tanúskodik, hogy az egyes gyüleke-zeti tagok sok zsoltárt költöttek, amelyeket azután meg-szűrve fölvettek a kultuszba és talán ún. ajándékozási fo r -mulával is ellátva (vö. Zs 19:15) a templomban helyeztek el. Az így keletkezett zsoltárokat ma már nem tudjuk meg-különböztetni a papok szerezte zsoltároktól.

Alig képzelhető el viszont, hogy a kollektív himnuszok, panaszdalok és hálaadó zsoltárok a szentélyen kívül kelet-keztek volna. Ezeket a papok és templomi énekesek, illetve karmesterek írták a történelmi zsoltárokkal együtt (vö. 78). Az ún. királyzsoltárok szerzői feltevés szerint kultuszi pró-féták voltak elsősorban, de egyes királyok is közreműködhet-tek a zsoltárok létrejöttében.

12

b) A zsoltárok áthagyományozása sokrétűen történhetett : kiválogatták az istentiszteleti használat szempontjából alkal-masakat, ezeket megőrizték a templomi archívumban, r en -dezték és gyűj töt ték őket. Sokat közülük minden bizonnyal már kívülről is tudtak a kegyesek és énekelték az emberek. A rendezés közben kisebb gyűjtemények alakultak ki.

Az egyes zsoltárok szövegén természetesen aktuális vál-toztatásokat is eszközöltek a papok. így pl. a 2. és 3. könyv-ben a Jahve istennevet végig Elohímra változtatták. Össze-függött ez azzal a 3. századi zsidó kegyességi irányzattal, amely kerülte a szent név kiejtését.

Ellátták feliratokkal is a zsoltárokat és az így kialakult gyűjteményeket valószínűleg 300 körül Kr. e. kanonizálták (vö. Gunkel—Begrich, Einleitung in die Psalmen, 440 kk). Mintegy 1000 esztendő énektermése található meg tehát a Zsoltárok könyvében Dávidtól egészen a fogság utáni korig, amikor mint imádságos és énekeskönyv felbecsülhetetlen szol-gálatokat tett az ótestámentomi istenhit elevenségének a meg-maradása terén. Kollektive valósult meg tehát a 102. zsoltár 19. versének egyéni kérése:"

Ír játok föl ezt a jövő nemzedéknek, hogy az újjáteremtett nép dicsérje az URat!

13

VÁLOGATOTT ZSOLTÁROK MAGYARÁZATA

1. zso l tá r

AZ IGAZSÁG GYŐZELME

A szöveg

1 Boldog ember, aki nem jár a bűnösök tanácsán1,

a vétkesek útjára rá nem áll és kajánok körében nem ül le.

2 Hanem az Űr kijelentésében leli örömét, éjjel-nappal tanításán elmélkedik.

3 Olyan ő, mint a folyópartra2 ültetett fa, mely gyümölcsét idején megtermi

s nem hervad el lombja — bármit cselekszik, siker koronázza3.

4 Nem úgy a bűnösök! Hanem mint a szélkergette polyva!

5 Ezért nem állnak meg a bűnösök az ítéletben, sem a vétkesek az igazak közösségében4

6 Hiszen ismeri az Ür az igazak útját, a bűnösök útja pedig a semmibe vész.

1 S - b e n a ba'acat é s bdäräk s z a v a k a t fö l c se ré l t ék , m e r t a h é b e r n y e l v é r z é k n e k j obban m e g f e l e l a hálók bdäräk. E r r e a v á l t o z t a -t á s r a a z o n b a n n incs s zükség , h a így é r t j ü k a k i fe jezés t : „ t a n á c s a sze r in t " , a z a z n e m f o g a d j a e l a b ű n ö s ö k t a n á c s a i t . V. ö. Z s 81:13, 2 K r ó n 22:5, J e r 7:24, M i k 6,16. —

2 A v íz m e l l é ü l t e t e t t f a k é p e gyakor i a f o g s á g u t án i bö lc ses ség i roda -l o m b a n : Zs 119:136, P é l d 5:16, 21:1, És 32:2. Ford í t á sa v i s z o n t bi-z o n y t a l a n : a „v íz fo lyás" ós „ ö n t ö z ő c s a t o r n a " e g y a r á n t l ehe t séges é r t e lmezés , h iszen m á r J e r e m i á s k o r á b a n (VII . sz. 2. f e l e ) s zépen k i é p í t e t t c s a t o r n a - r e n d s z e r b iz tos í to t ta a t a l a j n e d v e s s é g e t é s vege-tác ió t o l y a n t e r ü l e t e k e n is, a h o l m a s i v a t a g o k v a n n a k P a l e s z t i n á -ban . Vö. J e r 17:8. —

2 A zsoltárok könyve 17

3 J ó s 1:8. — 4 A G a b'adat he lye t t b'acat-ot o lvaso t t és így f o r d í t j a : en bou lé =

— t anácsában , végzése szerint . A z Μ szövege szer in tem jó.

Műfaja és tartalma

1. Eredetileg a Zsoltárok könyve bevezetése volt ez a zsol-tár, mert Csel 13:33 egyik figyelemreméltó verziója a mos-tani 2. zsoltárt mondja az 1. zsoltárnak (a zürichi biblia így is fordít ja és jegyzetet fűz hozzá). A gyűjtő szándékosan áll í-tot ta éppen ezt a zsoltárt az „Ótestámentom énekeskönyve" élére, hiszen formájában és tar ta lmában egyaránt útmutató, nevelő, döntésre hívó alaphangot üt meg.

2. A fogság u tán olyan nagyjelentőségű bölcsességirodalom terméke az 1. zsoltár. Erről a használt szavak, a stílus é s a tartalom egyaránt tanúskodnak. Témája szerint viszont a tóra-zsoltárokhoz (vő. Bevezetés 4. §. 4.) tartozik (19:8kk, 119). Szerzője tehá t a bölcsességtanítók egyike (vö. Jer 8:9, 18:18, Préd 12:9k, Péld 8:lkk), akinek az a hivatása és f e l -adata, hogy f ia ta l embereket vezessen be a „bölcsesség t i t -kaiba". Ennek az életbölcsességnek azonban szilárd hitbeli alapja van: Isten tanítása, kijelentése, útmutatása az emberi bölcsesség (hokma) forrása (vö. pl. Zs 119:98: Parancsola-toddal bölcsebbé teszel ellenségeimnél, mer t örökké enyém az").

3. Egyetértés van a tekintetben, hogy a fogság után í r t zsoltárral van dolgunk. A tanítózsoltárok kultikus helyét azonban nehéz meghatároznunk. Az tény, hogy a nem ku l -t ikus reflexiók is belefolytak eredetileg az istentiszteletbe. A profán élet és az istentisztelet körét csak később különítet-ték el egymástól.

4. A zsoltár tartalmi tagozódása könnyen áttekinthető: a) 1—3: az igaz ember élete; b) 4—5: a bűnös ember é le te ; c) 6: a kétféle élet vége.

Az ige

Az igaz ember élete (1—3). — Áldáskívánással kezdődik s ezért emlékeztet bennünket a Hegyibeszéd makarizmáira (Mt 5:3—11, Lk 1:45, 6:20—22 stb.). Viszont nem a kegyes

18

és megszokott papi áldásformulát használja (Jer 17:7), amely Isten áldásával az átkot állítja szembe (5. v.), hanem szinte „világias" természetességgel „gratulál" az igaz úton járó em-ber boldogulásához és boldogságához. Az 'asré eredetileg lép-teket jelent s így benne cseng az ember é le tút ja , magatar-tása és existenciája. „Eredményes, sikeres az élete annak az e m b e r n e k . . . " Azt se feledjük, hogy a régi és megszokott intelem helyét foglalja el a bölcsességirodalomban az 1. zsol-tár üdvözlő formulája és megállapítása. Az intő szó engedel-mességre szólít fel. Ez viszont dicséri a már megélt, en -gedelmes életet. A „Boldog ember . . . " lecsiszolt formulájá-ban tehát tovább él az eredeti jelentés: „Sikerrel jár az az ember . . . "

Mi jellemző a valóban boldog emberre? Mik a gyümölcs-termő élet feltételei? Erre a kérdésre az 1. vers negatívan, a 2—3. versek viszont pozitívan válaszolnak. A helyes meg-értéshez tudnunk kell azt is, hogy az 1. zsoltár a már emlí-te t t tóra-zsoltárokkal együtt döntő szerepet szán a hitéletben a törvény betöltésének. Ennek a teológiának a talaján ala-kult ki az a felfogás, hogy a törvényt hűségesen betöltők, az Isten út jain járók az igazi „hívők", a „kegyesek" (haszidím). Vö. 111:1. A kegyesek, az istenfélők ú t ja a parancsolatok meg-őrzésének az ú t j a (119:32), a világosság ú t ja (: Péld 5:6), t e -hát az engedelmesség útja, az élet és békesség ú t j a (: És 59:8), az üdvösségnek, a boldogságnak az út ja (: 139:24). A törvényt be nem töltők, azt semmibe vevők „törvénytiprók" és „tör-vényszegők": a bűnösök (rsá'ím). Ezeknek is megvan a ma-guk útja. Ezt azonban nem az Isten útmutatása (tórája) sze-r int választották, hanem az emberi szív fundál ta ki (vö. Péld 16:9, És 57:17), amely természeténél fogva rossz (Gen 6,12, Bir 5:6, 2Kir 17:13, Jer 17:9, Mt 15:19, Róm 1:21, 3:23). Ez az út tekervényes, nem a világosságnak, hanem a sötétség-nek az út ja (Péld 4:19, Mt 7:13), tehát a halálba vezető út .

Ars' gyököt a legkülönbözőképpen fordí t ják: gonosz, isten-telen a leggyakoribb. Azonban éppen nem Istenben nem hívő, Isten létezését tagadó, elvi atheistákról van itt szó, akik tehát a gyülekezeten kívül állva támadnák a kegyeseket, az Istenhez hű embereket. A gyülekezetben egymással szemben álló csoportok egyike ez és tekinthető olyan társadalmi ré-

2 * 19

tegnek is, amely különösen a felebaráti szeretetre vonatkozó isteni rendelkezéseket (a szövetség törvényeit) semmibe ve-szi. Vö. Péld 10:16, 12:10, 29:16, És 48:22, 57:20, Hab 1,13).

A rása' tehát az a gyülekezeti tag, akit bűnösnek találtak Isten tórá ja szerint s akit emiatt kizártak a szentélyből (Zs 15). (Vö. a G fordítását: hamartolos, anomos). A „bűnösök" megvetik Isten kijelentéseit, sa já t életelveik és normáik (écáh) szerint élnek és cselekszenek.

A vétkesek egy adot t parancsolat vagy tilalom megszegői. Ami a „bűnösöknél" alapelv, eszme, tanács és életnorma, az a „vétkeseknél" te t té lesz, tehát aktuális bűn. I t t már nem marad re j tve a bűnös szándék sem, hanem az isteni paran-csolatok nyílt megszegésévé fajul.

A „kajánok" (lécím) a bölcsességirodalomban gyakran fel-lépő „gúnyolódó ember" gondolkodás- és beszédmódját lep-lezi le (Zs 73:8—11, És 28:15 és Mai 3:14). Köröket, klubokat, galériákat alkotnak. A bűnöst a t i tkos életelv, a vétkezőt a járt út , a gúnyolódót a közös „kör" (mósáb) jellemzi.

Az igazán boldog ember nem vállal közösséget ezzel a há-rom csoporttal. Ez a szeparatív magatartás azonban nem farizeizmus nála, hanem az egészséges hitélet természetes velejárója, ahogyan az Űjtestámentomban is találkozunk ez-zel a magatartással: 2Kor 5:11, 6:14—18, 2Tesz 3:6.

A második vers az igaz ember (caddíq) pozitív magatartá-sát í r ja le. Itt tűnik ki, hogy az előbbi szeparatizmus nem a megkeseredett és fé lénk ember görcsös magatartása, hanem azé az emberé, aki céltudatosan teszi azt, amit cselekszik: Az Űr tórá ja lelkesíti hi tében és cselekedeteiben. Ennek a vers-nek és az egész zsoltárnak a megértéséhez szorosan hozzá-tartozik a tóráh értelmének a megállapítása. Szokásos fordí-tása tévútra vezet: törvény, amelybe azután mindenfaj ta nomista gondolkodást beleértenek. A tóra „kijelentés", „út-mutatás", „eligazítás", Isten kegyelmes kinyilatkoztatása (vö. GRad. TheolAT I. 192—202). A zsoltár feltételezi, hogy ez a kijelentés írásban is megvan m á r : a tóra Isten lezárt és leírt üzenete, amit felolvasni (Deut 31:9—11) és ol-vasni lehet (Jós 1:7). A mózesi taní tás ugyan a főtartalma (Mai 3:22), de már a „Szentírás" kánonszerűségét jelzi. Mert a zsoltárok tekercsét mindenképpen benne tudta a szerző a

20

tóra szóban. Akkor pedig nem szabad leszűkítenünk a „tör-vény" fogalmára csupán. Isten eleven megszólítását találja meg az igaz ember a tórában (Zs 119) és világosságot te remt (Zs 119:4. 105. 130.). Aki így találkozik Isten akaratával, az „örömét leli" benne. Hiszen akkor ez a törvény nem terhes iga már, hanem az öröm forrása (Deut 30:l lkk).

Az ókor emberének nem volt világos és egyértelmű ú t -mutatója az élet kérdéseiben. Ezért kellett minden esetben újra meg ú j r a megkérdeznie valamelyik istent. Az Ötestá-mentom emberének azonban megbízható iránytűt adott a ke -zébe az Űr s ezért szereti és róla elmélkedik éj jel-nappal (Zs 119: 97. 165.) az igaz ember. Szorosan belső kapcsolatra mutat a jähgäh szó, amely azt jelenti, hogy az igaz fönnhan-gon olvassa, maga elé mondja és így emlékeli Isten igéjét az Írásban (vö. Zs 119:97., Deut 6:7, 11:19, 17:19, Jós 1:8. Azt is jelenti, hogy az oroszlán „morog" zsákmánya fölött És 31:4, vagy a galamb turbékol: És 38:14). Nem a tóra külső, betű szerinti elsajátításáról van tehát itt szó, ahogyan ezt az orthodox zsidó ma is teszi, hanem a coram deo tényéről: Is-ten akaratából, kijelentéséből, tanításából, útmutatásából élni éjjel-nappal (vö. Zs 119:97., 98.). Istennek tetsző tar talmat és értéket ez a magatartás és élet terem.

Ezt a gondolatot szemléieteti a zsoltár az alábbi két kép-ben, amelyekben megint szemben állnak egymással az igaz ember és a bűnösök.

Az igaz ember életét a bölcsességirodalomban használt kép-ben (vö. Jób 8:16, Jer 17:8) vízben gazdag helyre ül te tet t fához hasonlítja (3. v.), amely idejében te rem és nem szárad le a levele idő előtt a nyári hőségben vízhiány miatt. Luther mondja erről: „Olyan lesz, mint a patakok mellé ültetett fa . Költői és prófétai kijelentés e z . . . Olyan lesz, mint a szép pálmafa. Az jellemzi, hogy ott van, ahol víz is van. Üdén zöldéi télen-nyáron . . . Ilyen az igaz ember: van üde patakja , amely zöldelővé és üdévé teszi gyökereit és leveleit" (Mül-haupt I, 20—21). Az Ótestámnetom gyakran használja ezt a képet (vö. J e r 11:19, Ez 17:5kk, Zs 92:13—15.). Nem fű , nem virág, amely gyorsan elhervad (És 40:7), ahogyan egyébként a természetes ember életét szokták jellemezni (Zs 103:15k).

Az élet igazi értelme, hogy a Teremtő meghatározta időben

21

teremjen gyümölcsöt. Átvit t értelemben tehát a megbízható-ságra utal az „élet termésében" (vö. Zs 92:13kk). Ehhez a képhez kapcsolódik azután az a megállapítás, hogy a tórából élő ember életét „siker koronázza" (vö. Jós 1:8). Izmos hit-beli optimizmus, hogy nem eredménytelen az igaz ember élete. Nem szabad azonban félreértenünk a viszonzástan ér-telmében, mintha az igaz ember igényt emelhetne Istennel szemben kegyes élete (igazsága) jutalmazására. Ebbe a zsák-utcába elég gyakran betévedt a zsidó hit. Pedig a szerző itt is azt akar ja mondani, hogy — mert az Isten Isten — nem végződhetik kudarccal Isten akaratának, útmutatásának a követése (vö. 6a. v.). Az élet igazi ér te lmét és tartalmát nem maga a „siker", az eredményesség adja, hanem a hívő enge-delmesség. A zsoltár az isteni biológia alaptörvényét vall ja: A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt (vö. Mt 7:16—20. Weiser, Psalmen I, 72).

A bűnös ember sorsa (4—5). — Szöges ellentétben van ez-zel a bűnösöknek az életsorsa. A bűnös ember hasonló a poly-vához. Palesztinában a gabona betakarítása után a kévéket a falu mellet t magasan és szabadon fekvő szérűn kiterítették és különböző cséplőszerszámmal kicsépelték. Az így keletke-zett garmadát szórólapáttal (vö. Mt 3:12) a széllel szembe szórták. A mag visszahullott a földre, a könnyű szalmát (tö-reket) és polyvát pedig e l fú j t a a szél (vö. Zs 35:5, Jób 21:18, És 17:13, Hós 13:3. — GDalman, Arbeit und Sitte in Paläs-tina. III. 123—139). Ugyanilyen üres és tartalmatlan (könnyű-fajsúlyú) a bűnös ember élete is. A zsoltárnak ezt a kemény megállapítását az a pedagógiai szándék ha t j a át, hogy helyes döntésre, az igaz út vállalására és választására ösztönözze a gyülekezetet és annak tagjait . Helytelen volna tehát vala-milyen farizeusi gőggel vagy önigazsággal vádolni a zsoltá-rost.

Az 5. vers kép nélkül mondja el ugyanezt. Értelme azon fordul meg, hogyan magyarázzuk a mispáth szót. Egyik fel-fogás szerint a mispáth az utolsó ítéletre vonatkozik (Duhm, Kittel). A másik „Isten állandó igazságos eljárására" vonat-koztatja (Gunkel). Szerintem a héber szó eredeti alapjelen-téséből kell kiindulnunk. A sfth gyök azt jelenti, hogy két vagy több nem egy szinten levő, egyenetlen tárgyat, egymás-

22

sal ellentétben levő dolgot, ügyet, terepet stb, elegyengetni, az ellentéteket elsimítani, megszüntetni, egy szintre hozni. Nem vallásos értelemben ez azt jelenti, hogy a vitás ügye-ket, ellentéteket a bíróságon elegyengetni és így igazságot tenni. A békétlenséget, viszályt, pert és háborúságot ember és ember, közösség és közösség között megszüntetni. Ebben a vonatkozásban a mispáth jelentése: törvénykezés, törvény, ítéletmondás, igazságszolgáltatás, jog és jogrend egyaránt. A sóféth pedig mindennek az őre, tehát az „igazságot tevő bíró". — Vallásos értelemben az Isten és ember között meg-levő egyenetlenségnek, békétlenségnek a megszüntetése. A bé-kétlenséget éppen a bűn és vétek okozza Isten és az ember, a szövetség Istene és a választott nép között. A mispáth en-nek a megszűntét kimondó isteni ítélet, végzés a sóféth, az „igaz Bíró" részéről. Jelentése tehát : törvény, rend, végzés, ítélet (fölmentő és elmarasztaló!). Isten igazságszolgáltató te-vékenysége, sőt „kegyelmes ítélet", „megbékélés" is (vö. Zs 7:6, 103:6, 119:75kk stb.).

A zsoltár egész szkopusza is azt igazolja, hogy Isten állandó „igazságszolgáltató" tevékenységére utal itt az 5. versben a zsoltáríró. Már itt a földön érvényesül egyrészt Isten osztó igazsága, másrészt az üdvösséget munkáló akarata. Már itt a földön fontosnak ta r t ja az igazak gyülekezetének a tisztasá-gát. Tehát nemcsak az utolsó ítéletről beszél (mint a G és Hie, amikor a jáqúmú-t anasztászontai-al, ill. resurgent-tel for-dítják, vagyis a feltámadásra gondolnak). Azon van a hang-súly az Ótestámentom élet- és halálértelmezése szerint, hogy már most boldog az ember, hogy Isten igéje már most gyü-mölcsözővé teszi az igaz ember életét, elutasítása tartalmat-lanná a bűnös ember létét.

A kétféle élet vége (6). — Az igazak közösségének (gyüle-kezetének) az életútját ismeri és szívén viseli az Űr. Nem racionális megismerésről és ismeretről van itt szó, hanem a jd' igének arról a mélyebb jelentéstartalmáról, amely jel-lemzi a f é r j és feleség viszonyát (Gen 4:1 stb.), tehát Isten részéről a szeretet-közösség megteremtését. Másutt ezt a gon-dolatot úgy fejezi ki az ÓT, hogy tömlőjébe szedi a könnye-ket (Zs 56:9), a békesség gondolatai foglalkoztatják népével kapcsolatban (Jer 29:11), nem szunnyad és nem alszik Izráel

23

őrizője (Zs 121:4). Ezért nem mondhatja senki, hogy ú t ja re j tve van az Űr elől és „ítéletem elkerül Isten elől" (És 40:27). A jd' szóban tehát benne van Istennek a népet kivá-lasztó s vele közösséget teremtő szolidaritása és szeretete. Gondoljunk csak többek között Ámosnak erre a fontos kije-lentésére: „Csak titeket ismertelek a föld minden nemzetsége közül (azaz csak veletek léptem közösségre), — ezért látoga-tom meg ra j ta tok minden bűnötöket" (Ám 3:2). Helyesen hangsúlyozza Buber is a jd' gyöknek ezt a közösséget, kon-taktust teremtő jelentését. Ezzel a szolidaritásával formálja meg az „igazak közösségét" is. Ezért az igazak útja (maga-tartása, élete) Isten kijelentésének, irányításárak, velük kö-zösséget teremtő hűségének (häszäd) a világosságában van (Péld 4:18), a bűnösök út ja viszont a semmibe, a pusztulásba visz. Az utolsó ítélet drámai pillanatában semmit érőnek bi-zonyul (Péld 13:13).

Szkopusz

Joggal került ez a zsoltár az egész zsoltárgyűjtemény lege-lejére. Hiszen a keresztyénségnek egyik legfontosabb tanítá-sát hangsúlyozza: hit nélkül nincsen Istennek tetsző élet s a kettő nélkül nincsen igazi egyéni és gyülekezti hitélet. Isten tórájában találkozik mindkettő Isten akaratával, az életet formáló és irányító életrenddel. Benne kijelentette Isten az élet célját és értelmét: hogy közösségünk legyen Istennel és az emberekkel. Lét és nemlét, az élet és halál, a világosság és sötétség keresztútja elé állít ma is bennünket és döntésre kényszerít.

Az így értelmezett tórát Jézus is együtt tudja az evangé-liummal és reá épít, amikor ezt mondja: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem." (Mt 5:17).

24

2. zsol tár

ISTEN ÉS FÖLKENTJE

A szöveg

1 Miért zendülnek a nemzetek1, zúgnak2 hiába a népek?3

2 Hadirendbe álltak1 a föld királyai, fejedelmek egymással tanácskoznak

az Ür és Fölkentje5 ellen: 3 „Tépjük le magunkról bilincsüket,

dobjuk el kötelüket!"

4 A Mennyben lakozó kineveti, csúffá teszi őket az ÜR6.

5 Majd beszél velük haragjában, fölgerjedésében rá juk ijeszt:

6 Én kentem föl királyomat ' szent hegyemen, a Sionon!

7 Kihirdetem az ŰR rendelését — Ö mondta nekem: „Fiam vagy te, én nemzettelek ma téged!

8 Kérjed csak tőlem s én neked adom örökségedül a nemzeteket,

birtokodul a földkerekséget! 9 Összetöröd8 őket vasvesszővel,

mint valami cserépedényt összezúzod őket!"

10 Most ezért királyok, té r je tek észhez, okuljatok ti földi bírák!

25

11 Szolgáljátok az URat félelemmel, reszketve vigadjatok! 12 Csókoljátok a fiút9,

hogy meg ne haragudjék és el ne pusztuljatok az úton! Mert hamar fellángol a haragja.

Mind boldogok, akik benne bíznak!

1 B á r m e n n y i r e m o d e r n a nemzet szó, a 'am és gój között a l igha l ehe t m á s k é n t e l fogadha tó és m i n d e n t ek in te tben helytá l ló meg-kü lönböz te tés t t e n n ü n k . Azt mégsem m o n d h a t j u k , hogy Is ten „nagy p o g á n y n é p p é " teszi Á b r a h á m o t , i l l e tve m a g v á t (Gen 12:2, 17:6, 18:18). —

2 J ó b 37:2. — 3 Néptörzsek , meghódí to t t k isebb népek a nagy nemzet (gój) ha tá-

ra in be lü l . — 4 Had ikészü lődés é r t e lmében ( l S á m 17:16, J e r 46:4). —

5 Vö. Köh le r , Lexicon, 651. — fi T ö b b kéz i r a tban jahväh szerepel 'adonáj helyet t , ezért haszná lom

az Ü R i s tenneve t Ű r helyet t . — 7 W e l l h a u s e n óta gyak ran j a v í t j á k á t ez t az is teni k i je len tés t és a ki-

rá ly s z á j á b a a d j á k : „Engem szen te l t ek k i r á lyává szent hegyén, a S ionon" . Ez a kor rekc ió a G kéz i r a t a i r a támaszkodik . Vö. BH. —

8 Vö. J ó b 34:24, J e r 15:12, Mik 5:5. — fl A szöveget i t t m i n d e n b izonnyal a r á m o s í t o t t á k már . E r r e u ta l a

bar (fiú) haszná la ta , b á r a 7. ve rsben a bőn szó szerepel. De m á r a 9. v e r s ra' szava (a hébe r racac helyet t) is arámosi tás .

Műfaja és tartalma

A zsoltárok könyvében valamikor ez volt az 1. zsoltár és a mostani 1. zsoltárt számozás nélkül bevezetésnek szánták az egész gyűjteményhez. Vö. 1. zsoltár.

Műfa ja szerint a királyzsoltárok közé tartozik (Gunkel— Begrich, Einl. Ps. 5. §.). A legtöbb magyarázó szerint vala-melyik júdai király trónralépésekor hangzott el Jeruzsálem-ben. Mowinckel egyenesen a koronázási szertartás li turgiájá-nak ta r t ja , amelyet különböző személyek (prófétai szerző, ki-rály) ad tak elő. Ez a felosztás azonban túlzott, hiszen az egé-szet mondhat ta maga a király. Jól ismerjük a régi kelet törté-netének azt a jelenségét, hogy a hatalmas uralkodó halála megrázta az egész birodalmat. A leigázott népek igyekeztek a trónváltozást arra felhasználni, hogy visszaszerezzék függet-lenségüket. Ezért az ú j uralkodó első feladatának tartotta,

26

hogy a leigázott néptörzsek, népek, fejedelmek lázadását el-foj tsa és uralmi igényét proklamálja fölöttük.

A zsoltár hasonló eseményt tükröz, amely arról tanúsko-dik, hogy egyiptomi (30 évenként tartottak ilyent) és mezo-potámiai mintára Jeruzsálemben is tartottak talán évenként trónralépési ünnepet (H. Schmidt, Ps.), vagy éppen „királyi Sion-ünnepet" (HKraus, Die Königsherrschaft Gottes im AT, 4. §.). Közelebbit azonban nem tudunk ezeknek az időpont-járól hitelesen mondani.

A szerzőt az udvari költő-próféták között kell keresnünk, hiszen a zsoltár stílusa és tar ta lma erre utal (Weiser, Kraus, Gunkel).

Tartalmilag: a) 1—3: A földi királyok lázadása Isten ellen; b) 4—6: A mennyei Király hatalma; c) 7—9: Sión királyának az adoptálása; d) 10—12: Az intelem.

Az ige

A földi királyok lázadása (1—3). — Csodálkozik és fel-háborodik a zsoltáríró (lammá) azon, hogy a népek és a ki-rályok föllázadnak Izráel és Istenének az uralma ellen. Hi-szen ez az Isten mindenható (3. v.) és kiválasztott királyának kezébe adta a népeket (8. v.). Lázadásuk és összeesküvésük (2b) tehát nem is annyira Izráel, mint inkább Isten és „Föl-kent je" ellen irányul. Nem aggódás van tehát a kérdésben, hanem megütközés és az a szilárd hit, hogy „hiába" zúgnak, zendülnek Isten ellen. Uralma és Fölkentjének a hatalma megrendíthetetlen.

Az exegéták nagy többsége arról beszél az izráeli király világhatalmával kapcsolatban (vö. Zs 18:44—48, 72:8—-11, 89:26), hogy nem tudunk Izráel történetének olyan korsza-káról, amikor valóban világhatalmi tényező lett volna Izráel királya. Hiszen kisebb szomszédos népeken ideig-óráig ura l -kodott ugyan, de aligha nevezi a zsoltár ezeket a „föld k i rá-lyainak" és a „föld bíráinak" (10. ν.). A vallástörténészek a régi Kelet uralkodóinak az „udvari stílusát" sejtik a monda-tokban.

Ezzel szemben Rad (Theol. AT, I (1957) és Alt (Das Gross-reich Davids: Kleine Schriften II 66kk) nyomán helyesen mu-

27

tat rá Kraus (Psalmen I, 15) a következőkre: a) Izráelnek volt világuralmi elképzelése. Alt mutatta ki, hogy Dávid király-sága nagy szerepet játszott a régi Kelet világbirodalmainak a történetében, ami azután a dávididák számára követelmény és elérendő cél volt. — b) Bár stílusbeli hasonlóság van a királyzsoltárok és a régi keleti „királyeszmény" kifejezései között, hangsúlyoznunk kell, hogy Sión uralkodója nem „is-teni király", hanem Jahve kiválasztott királya. Csak azért le-het a világ ura, mert J ahve a világ Teremtője és Ura. A Dá-viddal kötött szövetség ígéreteit aktualizálják a Nátánjöven-dölés prófétai exegétái. A népek és a földkerekség Izráel Is-tenéé (Zs 24:1—2, 47:3.9, 89:12, És 6:3). Kitűnik ebből, hogy a királyzsoltárok sokkal inkább Jahve fölkentjének és biro-dalmának a prófétai ősképéről beszélnek, mint megjelenésé-ről a történelemben. — c) Nevetségesnek tűnt tehát nem egyszer, ha Sión királya „világuralmáról" nyilatkozott. Mö-götte azonban ot t áll az Ür, a földkerekség Teremtője és Ura. De nem hatot t-e skandalonként az UT korában is, ha Isten-nek a világuralmáról beszéltek a Messiás Jézussal kapcsolat-ban?! Mindenképpen az UT és az ahhoz igazodó messiási krisztológiai exegézisnek az oldalára kell inkább állnunk, mint azokhoz a modern magyarázókhoz, akik elsietett vallás-történeti következtetéseikkel megüresítik a 2. zsoltár, s álta-lában a királyzsoltárok üzenetét.

Sión királya Isten fölkentje (Messiás: lSám 2:10.35, 12:35, Zs 18:51 stb.), mennyei Urának a védelme alatt áll. A törté-nelem igazi középpontjában nem is a földi hatalmasságok harcolnak létükért, hanem Isten harcol országának, királysá-gának a felállításáért. Ezért lázadás Isten ellen minden zú-golódásuk, morgásuk, s ezért van kudarcra ítélve.

A mennyei Király hatalma (4—6). — A megtámadott Föl-kent helyett ezért beszél most a zsoltár a mennyei Király nyugalmáról, magatartásáról, aki csak nevet raj tuk (Zs 37:13, 59:9). Ez az antropomorfizmus azt aka r j a érzékeltetni, hogy nem valamilyen mitikus hatalom áll a jeruzsálemi király mögött, hanem a mindenüt t jelenvaló és parancsoló Űr, aki mindent a hatalmában t a r t (Zs 8:2), aki tehát tiszteletet pa-rancsol magának, ha nem akar ják figyelembe venni és „csúffá teszi" a lázadók erőlködését.

28

A világ Ura azonban nem nézi sokáig tétlenül a dolgok fo-lyását. „Egykor ma jd" szót é r t a népek fejedelmeivel s akkor rettegve ismerik föl, mit jelent Isten és Fölkentje ellen fo r -dulni, akit maga az Űr kent föl a Sionon (nszk = „italáldoza-tot kiönteni", „szentelni").

Sión királyának az adoptálása (7—9). — Az Űr rendelke-zésének a tar talmát hirdeti meg most Sio-n királya, amelyet a trónralépés alkalmával közölt vele ünnepélyesen: „Fiam vagy te, én nemzettelek m a téged". Magának a t rónra -lépési szertartásnak két mozzanata volt, ami számunkra ez-zel a zsoltárral kapcsolatban fontos. A kirá lyt a Szentélyben megkoronázták és (a fáraókhoz hasonlóan) megkapta a jegyzőkönyvet (erre utal i t t szfr használata), amely ta r ta l -mazta az isteni megbízatást és az ú j király uralkodói neveit. Majd a palotájába vezették, ahol elfoglalta a királyi széket és kihirdette uralmának a kezdetét. Itt van a helye a zsoltár 7. versének: a fölkent kihirdeti mandátumát és u l t imátum-mal fordul a népekhez. Legfontosabb volt a trónralépésnél annak a proklamálása, hogy Isten fiává fogadta Dávid leszár-mazottját. A 7. vers világosan utal arra is, hogy nem miti-kusán értet ték ezt a viszonyt, hanem per adoptionem (vö. 2Sám 7:14, Zs 89:27k). A konzekvens mit ikus fiúságot csak Egyiptomban ismerték, ahol a fáraó testbe öltözött isten, mert Amún nemzette az anyakirálynővel. Izráelben az adop-tálás azt jelenti, hogy Isten „kiválasztja" karizmatikus adot t -ságai alapján a királyt és a maga jobbjára ültet i : Királyi u ra l -mának az örökösévé és apostolává avatja (keni). Izráelben Is-ten a fiává te t te a királyt (vö. Noth, Gott, Volk, König im AT: Ges Stud zAT, 222).'

A király f iúvá adoptálásának egyik ajándéka, hogy szaba-don kérhet bármit a mennyei „Királytól" (lKir 3:5kk, Zs 20:5, 21:3.5, 2Sám 24:12). Ö Isten örököse. Isten tulajdonába adja a nemzeteket és a földkerekséget. Isten a teremtő, a „f iú" az örököse: Mt 21:38, Mk 16:2kk, Gal 4:7. — A lázadó népeket ez figyelmezteti egyút ta l arra, hogy Sión királyáé a föld, a népeket pásztorként legelteti és tetszése szerint bán-hat velük.

Erre utal a 9. vers képe a cserépedény összetöréséről (És

29

45; Róm 9:21). Az egyiptomi trónralépési szertartásban szim-bolikusan cserépedényeket zúzott szét a fáraó, amelyeken ra j ta volt az idegen nemzetek neve. A mezopotámiai uralkodó is úgy zúzza szét a nemzeteket, mint cserépdarabokat. Ma már nehéz megállapítani, hogy mennyi rokonság van a kör-nyező népek trónralépési proklamációi és e között a ki jelentés között. Csak annyit tudunk mondani, hogy itt, ebben a ki je-lentésben ígéret és ítélet van : Az élő Isten kezébe kerül , aki ellentáll vagy föllázad a „Fiú" ellen. A „Fiú" kezében van az „Atya" minden bírói hatalma az adoptálás alapján és után.

Az intelem (10—12). — Az utolsó szakaszban arra int a zsoltár, hogy engedelmeskedjünk Istennek és Fölkentjének, hiszen Sión királya mögött a világ Ura van, az élő Isten, a Teremtő, a mennyei Király, aki fél tékenyen őrködik „köl-csönadott" hatalmán. Ezért kell „észhez térniök" és félelem-mel szolgálniok az Urat". (Vö. Pálfy, Istenfélelem, 120).

A 11. vers második sorát a kommentárok legtöbbször kor-rigálják erre a szövegre: „Csókoljátok remegve a lábát!" — és arra hivatkoznak, hogy a lábcsók (babilóniai és egyiptomi példák nyomán!) a legnagyobb tiszteletadás volt abban az időben. Ha azonban a Szentírás egészének az összefüggésé-ben ér t jük a masoretikus szöveget (Zs 100:2, Ex 23:25, Deut 10:12, 17:16, Péld 16:12, Fii 2:12—13, Zsid 12:28), akkor meg kell hagynunk a szöveget a maga dialektikus feszültségében.

Maga Luther elmondja, hogy sokáig gyűlölte a 2. zsoltár 11. versét. Nem szívesen hallotta, hogy Istentől félnünk kell, mert nem ismerte még az öröm, a reménység és bizalom kapcsolatát a félelemmel. Ez a félelmetes Isten ugyanis nem-csak a szigorú bíró, hanem a szerető mennyei Atya is. A ha-rag Istene egy a szeretet Istenével, de úgy, hogy a harag mindig reali tás marad Istenben. Mindkettő örök vonása Is-tennek, de mégis úgy, hogy az ember a ha rag Istenétől a sze-retet Istenéhez menekül, abba kapaszkodik, benne bízik gyer-meki ragaszkodással. A haragvó, az ember t elvető Istentől való félelem tehát csak átmeneti pont a Szentírásban a hitre, a bizodalmas hitre, a f idutiara, amelyből azonban sohasem hiányzik a szent félelem: „ . . . félelemmel és rettegéssel vi-gyétek véghez a ti idvességteket; Mert Is ten az, aki munkál ja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből"

30

(Filp 2:12b-—13). Ahol a hit könnyelműséggé lesz, ott mindig helyén való az Isten mindenhatóságára való utalás, amely félelmet ébreszt. Ezért beszélnek a reformátorok az írás alap-ján mindig istenfélelemről, ahol mi kegyességről vagy vallá-sosságról értekezünk. Ezért kezdi Luther az egyes parancso-latok magyarázatát mindig a félelemmel! Hiszen ha komo-lyan akarunk beszélni Istenről, azt csak annak az elismerése mellet t tehetjük, hogy az Isten Úr mindenek fölött. Ennek a felismerésnek és elismerésnek közvetlen következménye az Istentől való félelem.

Egyedül az istenfélő magatar tás méltó kicsinyhez és nagy-hoz egyaránt. „Útközben veszíti e l" életét az Istent nem félő ember. Lesújt reá az Isten ha rag ja (5a = 12c). A zsoltár bi-zonyságtétele azonban arról is tud (és ezt vallja az egész ÓT), hogy az Isten haragja csak „aktuális" esetekben robban ki és pusztít. Egyébként nem a harag, hanem az üdvösséget munkáló szeretet Isten állandó („hűséges" = häsäd) maga-tartása.

Erre hivatkozik ez a zsoltár is utolsó sorával, amikor min-den emberi magatartás lényegeként az Istenbe vetett bizal-mat jelöli meg. Akik benne bíznak (a szó eredeti jelentése szerint: akik nála rejtőznek el, akik nála keresnek oltalmat és menedéket), azok lesznek a boldogok. Ezzel akar ja a szerző még egyszer aláhúzni, hogy az ótestámentomi hit és a régi Kelet képei között minden formál is megegyezés ellenére, az alapszemléletben kiengesztelhetetlen ellentét van. Feltétlen és rendíthetetlen bizalom a világot kormányzó Istenben, aki-nek hatalmában van nemcsak a jelen, hanem a jövő is.

így érthető, hogy az UT a zsoltár messiási, tehát a jövőbe mutató kijelentéseit magára Jézusra vonatkoztatta (Csel 13:33, Zsid 1:5, 5:5). A legmegvetettebb lesz mindenek Királya, a megalázottnak jár minden hatalom (Mt 28:18, Fii 2:11). Aki nem érti meg, hogy ezt a Királyt csak félelemmel lehet tisztelni és szeretni, az rossz úton jár. Mert az Istentől való félelemnek, sőt rettegésnek meg kell maradnia a szere-tet mellett a hitben. Ezért boldog az az ember, aki tud hinni a megfeszített és feltámadott Krisztusban — pedig Benne a bűnt félelmetesen gyűlölő Isten jelentette ki magát annak az embernek, aki félelmében is Istenhez menekül.

31

12. zsoltár

A Z EMBER SZAVA ÉS ISTEN BESZÉDE

A szöveg

1 A karmesternek. A semínítre. Dávid zsoltára.

2 Szabadíts meg URam, mert fogytán vannak a hívek1, eltűntek2 a hívők az emberfiák közül!

3 Hiábavalóságot beszél ez is, az is3, sima szájjal felemás szívből szólnak.

4 Irtson ki az ŰR minden sima ajkat, minden nagyotmondó nyelvet,

5 amely azt mondja: Győzzük a nyelvünkkel! Helyén van a szánk! Ki parancsol nekünk?!

6 A nyomorultak elnyomása, a szegények sóhajtása miatt most már fölkelek — azt mondja az ŰR, —

és szabadulást szerzek annak, aki érte sóhajt4.

7 Az ÜR ígéretei tiszta igaz Ígéretek, földkohóban finomított ezüst,

hétszer megtisztítva.

8 URam, te megőrzői, megóvsz bennünket5 ettől a nemzetségtől

mindörökre — 9 bár6 körülöttünk bűnösök járnak-kelnek,

és az alávalóságot magasztalják az emberek. 1 Hasz íd korr igá lása f iäszäd- re (vö. Hós 4:1) nem he ly tá l ló (vö.

Mik 7:2, És, 57:1). —

32

2 Vö. Zs. 73:19. — 3 T ö b b k é z i r a t b a n az 'dl p r aepoz í c ió szerepel , d e ez a m o n d a t é r te l -

m é n n e m vá l toz t a t . E l l e n b e n a jdabrú j e l e n t é s e a p e j o r a t í v „fe-cseg" é r t e l m e f e l é m u t a t . —

4 V i t a t o t t he ly . M i a h a g y o m á n y o s f o r d í t á s t f o g a d j u k el, b á r a hébe r ige j e l e n t é s e i n k á b b : f ú j n i , f ú j t a t n i , l i hegn i " . T e h á t : „ak i u t á n li-h e g n e k " , „ a k i t k e m é n y e n s z o r o n g a t n a k " . Vö. Zs. 10:5, H a b 2:3. —

3 F o r d í t á s u n k a t a k ü l ö n b ö z ő f o r d í t á s o k t á m a s z t j á k a lá (G és Hie) . — 6 K é z i r a t o k t á m a s z t j á k a l á f o r d í t á s u n k he lyességé t .

Műfaja

Az exegéták többsége szerint kultikus liturgia ez a zsoltár, amelyet váltakozó karok, illetve előénekesek és karok adtak elő az istentiszteleteken. Ebben az esetben kollektív panasz-dal ez a zsoltár. Viszont más zsoltároknál is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a zsoltáríró kollektíven beszél az „egyik csoport" (itt: hívők, hívek, szegények, nyomorultak: s mindez egy társadalmi csoport!) nevében a másik csoport (itt: bűnö-sök, törvénytiprók: vö. 1. zs.) ellen (vö. 5:5kk).

Tartalma

2—5: A hívek panasza és könyörgése Istenhez; 6: Isten vá-lasza; 7—9: A gyülekezet dicsérete.

Az ige

A hívek panasza és könyörgése (2—5). — Az 1. vershez vö. Bevezetés 3. §. 22.13.1. pontjait .

A panaszdal stílusában könyörög a zsoltáros Isten szaba-dító (segítő) közbelépéséért (vö. Zs 3:8, 6:5, 7:2, 20:7, 33:16 stb.), mer t megritkult a hívek serege a gyülekezetben. A hí-vek („hűségesek!" és hivők a gyülekezetnek azok a tagjai, akiket másutt igazaknak mondanak a zsoltárok (Zs 1). „Hű-séges" az, aki Isten hűségét, szövetségi szeretetét megtapasz-talta és ennek a hűségnek (hesed) alapján rendezte viszonyát az Istennel. A szó eredetileg a társadalmi életben gyökerezik s jelenti azt a szoros elkötelezettséget, amelyben a Jahve által egyesített emberek élnek egymással. Izráel egy testvéri kö-zösséget alkot s ezen a közösségen belül mindenkinek segí-tenie kell a másikon. Ezért van az, hogy a közösségi érzés

3 A zsoltárok könyve 33

(hesed) a legfontosabb erkölcsi fogalom. Vallásos viszonylat-ban is erről van szó. „Szövetség" van Isten és teremtése, Is-ten és népe, Isten és az egyes ember között, aki tagja annak a választott népnek. Ezt a szövetséget megtar t ja Isten még akkor is, amikor emberi számítás szerint már nem kellene szolidaritást vállalnia népével. S mivel Isten szövetségi vi-szonyban él vele, az ember is elkötelezettje a hesed által embertársainak.

A hűséges ember mindent Istentől vár és kap és Isten színe előtt jár, vele szeretetközösségben van (Zs 16:10, 18:26 stb., Deut 33:8, Mik 7:2). A hűséggessel szemben Isten hűséges (Zs 18:26). A hűséges ember t ehá t azonos az „igaz emberrel" , csak ennél a hangsúly az erkölcsi magatartáson van, amannál pedig a „hív" kapcsolaton Istennel (Ám 5:4.6.14). Ellentéte tehát nem az „istentelen", hanem éppen azok a vallásos em-berek, a gyülekezetnek azok a tagjai, akik a saját igazsá-gukra, „erejükre", érdemeikre támaszkodva elveszítették az igazi és őszinte kapcsolatot Istennel s ebből kifolyólag nem vállalnak közösséget embertársaikkal sem.

Hasonló eredményre vezet a „hívők" megjelölés vizsgálata is. A „hívés" ószövetségi szava az ámen szó: az a „szilárd pont", amire építeni lehet s ezér t beszél az ÓT „megbízható" emberekről (Ex 18:21). Személyekkel kapcsolatban az „áll-hatatosság, hívség" értelme lesz (Zs 31:6, 54:7, 57:11, 108:5) különösen ebben az összefüggésben: „szeretet és hűség", vagy „tartós, valóságos szeretett" (Gen24:49, Zs 25:10, 40:11). Azokról a gyülekezti tagokról van tehát szó, akik hűek J a h -vehoz és szövetségi rendjéhez.

Az a panasz, hogy fogytán vannak a Jahvehoz hű izráeliek, gyakori az ÓT-ban (lKir 19:10, Hós 4:1, Jer 5:1, És 57:1, 59:14kk) és Luther t is ez a tapasztalat indította az „Ach Gott vom Himmel, sieh darein" kezdetű énekének a megírására. A kanaáni életstí lus behatolt Isten népe életébe. A „törvény-szegők" (Zs 1,1) csoportja let t a szóvivő a gyülekezetben. Azok tehát, akik nem vonták le „hitükből" a gyakorlati kon-zekvenciákat az emberi együttélés minden pontján, akikből hiányzott a hitből fakadó erkölcsi magatartás.

Az emberi és gyülekezeti közösség mélyreható megromlásá-ról van itt szó egy konkrét ponton: Az emberi érintkezés

34

egyik legfontosabb területén, a beszéd, a kimondott szó vilá-gában. A hazugság, az őszinte szó hiánya, mely szétzilál min-den emberi közösséget, a rágalmazás, amely a j tó t nyit minden jogtalan cselekedetnek, — válaszfalat vont ember és ember közé.

„Értéktelen", „tartalmatlan" lett a szó, amelynek pedig éppen az a rendeltetése, hogy a megértés és egyetértés esz-köze legyen embertől az emberig. „Felemás szív" diktálja a szavakat, amelyek éppen ezért gyilkos fegyverré válnak a másik ember megrontására, a közösség metafizikai alapjai-nak a megsemmisítésére. Mert a közösség csak akkor egész-séges, ha az igazságon épül fel.

Innen már csak egy lépés a 3. és 4. versek megállapítása: Az igazságot és szeretetet lábbal tipró embert elkápráztatja sa já t hazugsága és máris az „eritis sicut deus" út jára lép. A teremtés rend je szerint a beszéd egymás mellé rendeli az embert (Gen 2:19). A hübrisz (gőg) ezt a rendet tépi szét.

Isten büntető közbelépéséért könyörög az ártat lanul rágal-mazott és igazságában megtámadott zsoltáros (4—5). Idézi a „bűnösök" fennhéjázó kijelentéseit (vö. Zs 10:4.6.), hogy közbelépésre indítsa az Urat. Egyesek az 5. versben mágikus átokszavakra gondolnak (SMowinckel), holott Isten uralmát vonják kétségbe.

Isten válasza (6). — Isten kijelentése szab határ t ennek az emberi elbizakodottságnak. Mowinckel, Gunkel és Begrich mutat tak rá először arra, hogy egy pap vagy kultuszpróféta ajkáról hangzik el ez a kijelentés („orákulum") [Vö. Begrich, Das priesterliche Heilsorakel: ZAW 52 (1934) 81—92], ami-lyennel másutt is találkozunk (Zs 2:7k, 32: 8kk stb.). Je l -lemző azonban, hogy nem a bűnösök megbüntetésére, hanem a „szegények" megsegítésére „kel föl" az Űr mennyei t ró-nusáról, hogy igazságot tegyen nekik, akiket a törvényt láb-bal tiprók, az álkegyesek lerohantak fölényeskedő szóárada-tukkal, „nagyotmondó nyelvükkel" lehengereltek. Ezt fejezi ki a 6. vers utolsó mondata a d jegyzetben megadott fordí-tásban.

A gyülekezet dicsérete (7—9). — Az Isten igéjének, ígére-tének megbízhatóságát dicsérő himnusz már a gyülekezet vá-

3* 3 5

lasza Isten ígéretére. Isten szava nem hazudik, nincs csalárd mellékíze, tiszta mint a többszörösen finomított nemesfém. Isten hű marad igéjéhez, építhet reá a hívek gyülekezete (vö. Jer 1:12).

Erre u ta l a 8. v. hitvallása: Isten elvégzi majd a búza és a konkoly szétválasztását, megőrzi a híveket „ezzel a nemzet-séggel szemben" — mindörökké. A hitnek ebbe a szilárd pontba kell kapaszkodnia, mert a hűség és igazság Isten vé-delme alatt áll. Luther az igaz és hamis tanítás ellentétét is érzékeltette fordításában és a rajongókra utalva azt tanította, hogy az igaz tanítás sohasem öncélú, hanem a gyülekezet építését, küldetésének az értelmét és célját szolgálja a világ-ban. ,

36

16. zsol tár

A FIAK ÖRÖKSÉGE

Szöveg

Dávid miktámja.

1 Őrizz meg Istenem, mert nálad kerestem oltalmat. 2 Ezt mondtam1 az ÜRnak: Te vagy az én Uram2,

rajtad kívül nincsen, ami jó nekem! 3 A szenteké vagyok, akik a földön vannak,

a dicsőké, akikben mindig kedvem telt3. 4 Megsokasodnak azok fájdalmai,

akik mással állnak össze, nem áldozok nekik véresáldozatot,

nem veszem ajkamra nevüket.

5 URam, te vagy osztályrészem és serlegem, te tartod erősen sorsomat4.

6 A mérőkötelek kies helyre estek, birtokom5 tetszik is nekem.

7 Áldom az URat, aki tanácsot adott, még éjjel is intenek arra veséim.

8 Mindig magam előtt tartottam az URat, ha jobbomon van, nem ingadozom.

9 örül ennek a szívem, vígad a lelkem, testem is biztonságban lakozik,

10 mert nem engeded át éltemet a Seólnak, nem hagyod, hogy híved a sírgödröt lássa.

11 Megismerteted velem az élet ösvényét, túláradó az öröm, ahol te vagy,

örök gyönyörűség van jobbodon.

37

1 Sok kéz i ra t (ν. ö. GSHie) a l a p j á n f o r d í t j u k így. — 2 A masore t ikus szöveg (BH) r e n d k í v ü l nehézkes. A zso l tá rok ma-

gya r p r ó b a f ü z e t é b e n ezt a f o rd í t á s t t a l á l j u k : „nagyobb j a v a m nincs ná ladná l " . —

3 Ezt a verse t a legkülönbözőbber i f o r d í t j á k . Legtöbben a G verzió-j á t f o g a d j á k el . A z Μ szer int is é r the tő . —

4 Szószer int : so r skövemet . — 5 A G és S o lvasása a l a p j á n .

Műfaja és tartalma

Ennek az igen jelentős zsoltárnak a szövege helyenként (elsősorban a 3. és 4. versek) annyira romlott, hogy megbíz-ható és kötelező fordítását adni nem is lehet. Mindenkinek magának kell megbirkóznia a héber szöveggel. Hasonló okok miatt a verssorok beosztása sem ismerhető fel világosan a héber szövegben.

A zsoltár alaphangulata az ember bizalma Istenében (Gun-kel—Begrich, EinlPs 6. §. 24). Korára, s ezzel kapcsolatban az egyes kifejezések és képzetek értelmére vonatkozólag, megoszlanak a nézetek. A kutatók többsége úgy véli, hogy a zsoltár közvetlenül a babilóniai fogság utáni korból való. Má-sok a chasidim (kegyesek) körében keresik a szerzőt és úgy gondolják, hogy a zsoltár az ótestámentomi vallásnak a szek-tákkal és misztérium vallásokkal való összeütközéséből ért-hető meg a hellénista korban (Gunkel).

AWeiser szerint a szövetségi ünnep kultuszára utalások, mint pl. Isten jelenléte (1., 8., 11.) Isten megdicsőülése szent gyülekezetében (3), elkülönítése a bálványok imádásától (4) a sors meghatározása és az ország felosztása (5 k), arra en-gednének következtetni, hogy a zsoltár a fogság előtti ünnep kultuszával van rokonságban.

Tartalma: a) 1—4: Bizonyságtétel Istenről; b) 5—8: Kö-zösség Istennel; c) 9—11: Igaz reménység Istenben.

Az ige

Bizonyságtétel Istenről (1—4). — A miktám értelméhez vö. Bevezetés, 3. §. 2.

Bevezető mondatával a bizalom hangját üti meg. Imád-ságban mondja el a szerző gondolatait Istenről, amely egy-úttal elhatárolást is jelent minden más istentől és hatalmas-

38

ságtól. (vö. IKor 8:3). A zsoltáros csak egy Istent ismer el. Mindezt egy hűségnyilatkozatban foglalja össze, ami mindig alapja volt a hitbeli magatartásának (szó szerint: „mindig azt mondtam"): „Te vagy az én URam!"

Ez a vallomás azonban egy bizonyos szükséghelyzetben fo-gamzik meg: Valaki Istenhez menekül (vagyis a templomba), hogy elrejtőzzék nála (vö. Zs 7:2, 11:1, 17:8, 25:20, 31:2, 71:1, 140:5, 141:8.9, 144:2). Ebben ismeri el igényét és gondviselé-sét. Kiegészítésként és magyarázatként fűzi hozzá, hogy ra j ta kívül nem ismer más „jót". Számára Isten nem az egyik jó, hanem az egyetlen jó: maga az üdvösség.

Egy olyan világban és környezetben, ahol nemcsak a po-gányok hittek a démoni hatalmakban mennyen és földön, hanem magát az ótestámentomi gyülekezetet is ismételten megkísértette a bálványimádás, — merész vallástétel volt így imádkozni.

Isten egyetlen uralmának az elismerését részletezi tar ta l -milag a 3. és 4. vers. A szent szónak az értelmét a gyök maga jelzi: Az Isten által elkülönítettek gyülekezete, amelynek az ÖT abban lá t ja rendeltetését, hogy „meglássék" raj ta Isten dicsősége. A „szentek a földön" a hívek gyülekezete (chasi-dím: Zs 34:10).

Isten kizárólagos uralmának az elismerése azt jelenti, hogy komolyan veszi az első parancsolatot (Ex 20:2k). A szerző világosan lá t ja ezeket az összefüggéseket: Ha az igazi, az egy Istennel létrejöt t szövetségi közösség a jót, a boldogulást je-lenti az életben, akkor a bálványimádás csak bajt, „szívfáj-dalmat" jelent (Zs 147:3, Péld 15:13). Ami nem az egy Isten-nel van kapcsolatban, az bűn vele szemben. Ezek közé ta r -toznak az idegen kultikus elemek is, amelyek közül megne-vezi a véres áldozatot (És 1:1 lkk), aminek a mágikus hit ki-engesztelő és megváltó erőt tulajdonított, az istennevek hasz-nálatát a varázslásban. A zsoltáríró világosan elhatárolja ma-gát ezektől a tévhitben élőktől.

Közösség Istennel (5—8). — Az egész ÓT bizonyságtétele szerint életet, elhordozható életet csak Isten ajándékozhat az embernek. Ez az élet akkor kerül veszélybe, ha Isten és az ember kapcsolata megromlott: ha bűn és vétek, szeretet-

39

lenség és engedetlenség nem elvileg, hanem a gyakorlatban megrontja és megszünteti közösségünket Istennel. Az ÓT szempontjából ez annál döntőbb, mer t szerinte a halál véget vet közösségünknek Istennel. Ezért fontos, hogy evilági éle-tünk zavartalan legyen Istennel.

Az Istennel ilyen életközösségben élő ember boldogságát képekbe öltöztetve mondja el a szerző. Az „osztályrész"-ről, a „sorskövek"-ről és a „birtok"-ról szóló képies beszédének az a történeti háttere, hogy Deut 31:9kk szerint az őszi nagy szö-vetségi ünnep keretében hét esztendőnként újra rendezték a birtokviszonyokat a honfoglalás és országfelosztás hagyomá-nyaihoz kapcsolódva (Num 16:55, 18:21, Deut 4:21, Jós 13:23, » 14:4, 15:13, 17:5). Józsué könyve szerint nemcsak a családok-nak, hanem a törzseknek is sorsoltak ki birtokrészt, kivéve Lévi törzsét (Num 18:29, Deut 10:9), akinek Jahve az örök-sége, azaz az áldozati részesedésből és egyéb kultikus adomá-nyokból élt,

A 16. zsoltár azután már (vö. Zs 73:23kk) eszmeileg értel-mezi ezt a régi tételt (vö. Rad, Theologie I, 401k; Kraus, Psal-men I, 122k). Ennek a tételnek a lecsapódásait ta lál juk meg az alábbi zsoltárokban is: 25:13, 37:9, 60:8kk, 61:6 stb.). A „sors", „osztályrész", „birtokrész" szavak azután az Isten kegyelmét jelentik az istentiszteletben. Ugyancsak ezt jelké-pezi a serleg is, talán Isten „ünnepi kelyhe", amely kult ikus étkezéskor (áldozati lakomán, amely az életközösséget szim-bolizálta Istennel és a felebarátokkal) körbe járt a résztvevők között (vö. 23:5, 116:13, És 51:22, Jer 16:7, 25:15, 35:5, Ez 23:33). Ez a vers tehát azt akarja mondani, hogy az imádkozó sorsa örökre kapcsolatban marad Istennel, s ezt a közösséget külső körülmények nem zavarhatják meg. Mert nem egysze-rűen gondolatasszociáció csupán, amikor az „osztályrész" gondolata elvezeti a földosztásig. A földi javakban is Isten szövetségi szeretetét (gondviselését) éli át. Hite az Istenben helyesen vezeti el arra a felismerésre, hogy az élet külső ja-vaiban is Isten szeretetét ismerje föl és megelégedetten fo-gadja azokat „örökségként" Isten ajándékozó kezéből.

De a földi életre gondolva is Istenre irányul tekintete és „áldja" az Urat, azaz „elismeri hatalmát és felségét minden

40

vonatkozásban" [Horst, Segen u. Segenshandlungen in der Bibel ETh, 1/2 (1947) 31]. Ez a dicsőítő „elismerés" Isten segítő kinyilatkoztatására vonatkozik (7). Isten tanácsot adott a hozzá menekülő imádkozónak, „megismertette vele az élet ösvényét" (11). Még az éjszaka csendjében is hallja hango-san a belső hang intelmét, ami arra figyelmezteti és emlé-kezteti. Az antik ember felsorolja belső szerveit, ha lelki magatartását akarja megjelölni (Rad, TheolAT I 157). És a szívvel együtt gyakori az ÓT-ban a vesék megemlítése is, amelyeket csak Isten tud megvizsgálni (vö. Zs 7:10, 26:2, 73:21, Péld 17:3, 21:2, Je r 11:20, 17:10, 20:12).

Mindig maga előtt t a r t j a az Urat, mindig abban a bizo-nyosságban él, hogy Isten jelen van, fogja a kezét, a jobbján áll (Zs 110:5, 121:5) s ezér t nem ingadozik. Helyesen mutat reá Kraus (Psalmen 1,116), hogy a gyülekezet arra a terü-letre lép a templomban, ahol Isten, az „örök szikla" van je-len (És 26:2—4). A jeruzsálemi templom-hegy szent sziklá-ja ősidők óta szilárdan áll (HSchmidt, Der heilige Fels in Jerusalem (1933) 94kk). Ezt a képzetet átvitték később ma-gára Istenre s ő maga let t az „örök szikla" (Zs 31:4, 42:10). Aki tehát a szentélybe lép, a nagy kozmikus katasztrófák-nak is ellentálló „nem ingadozó" területre lép. Így értendő ennek a zsoltárírónak a vallomása is.

Igaz reménység Istenben (9—11). — Vidám reménység tölti el a jövőt illetően is, mert testét-lelkét Isten kezében tudja. Mint valami nagy messzeségben fel tűnik ugyan előtte az utolsó nagy erőpróba, a halál, de aki Istennel és Istenben él, az nem fél a haláltól, annak szemében a halál gyakorla-tilag elveszti hatalmát és rettenetességét.

Atekintetben, hogy a 10. verset hogyan kell ér tenünk, hogy a halál elől megmenekülésről vagy a feltámadás re-ménysugaráról van-e i t t szó, megoszlanak a vélemények. A legtöbben az újabbak közül azon a véleményen vannak, hogy a szerző a korai haláltól való megmenekülést kéri, ill. arra gondolt. Viszont a vers és a kontextus nem engedik meg ezt az értelmezést. Egészen kétségtelen, hogy a szerző nem valamilyen különleges halálról (korai stb.) elmélkedik, ha-nem általában gondol a halálra és a halál problémájával akar megbirkózni istenhite alapján.

41

Azt azonban nem lehet pontosan megállapítani, hogy ho-gyan képzeli el ezt konkrétan. Ha a vers második felét az első párhuzamaként fordí t juk (mint fent) és ért jük, akkor Istenhez menetelről lenne szó (Gen 5:24, 2Kir 2:lkk).

Ha a sahat szót a héber sh.t gyökből származtat juk (meg-ront, megrothaszt = elmúlás!), akkor az UT-nak megfelelően, ahol ez a vers Jézus feltámadására vonatkoztatva szerepel (Csel 2:25kk, 13:15), a halálból való feltámadásra lehetne gon-dolnunk. Ez az értelmezés sem lehetetlen. Szerintem azon-ban a kérdést rosszul teszik föl itt a magyarázók. A szerzőt nem a ,,hogyan", hanem a „mer t" foglalkoztatja. Talán mer t nem akart pogány színben feltűnni, hiszen az ő korában a feltámadáshitet a vegetációs istenek kultusza (Ras Samrában baál kultusza. Vö. Ez 8:14, Hós 6:lkk) tartalmazta.

A szerző szemében az a fontos, hogy ahol a közösség Is-tennel az egész embert minden életszektorában (testét-lelkét, 9. v.) meghatározza, ott a halál hatalma megszűnt. Isten ha -talmához viszonyítva a halál és a Seól nem szüntethetik meg a vele való közösséget. Az örök halál és pusztulás helyett örök örvendezést remél a hívő, mert az Istentől várt életben rej l ik az a győzelmes erő, amely a halál fe le t t is diadalmas-kodni tud.

így érthető meg ezeknek az igéknek az ú j testámentomi alkalmazása is. A 10. vers nem akar jövendölés lenni Krisz-tus feltámadására (Luther és Kálvin egyértelműen a messiási krisztológiai értelmezés mellet t döntöttek). De azzá lett, mer t az ú j testámentomi feltámadáshitnek és ennek a 10. versnek ugyanaz az alapja: hit abban, hogy Isten az élet Ura és az ő hatalma diadalmaskodik a halálon, diadalmaskodott Krisztus feltámadásában is.

A 11. vers ennek a gondolatnak a tar ta lmát telíti. Hogy Isten legyőzeti vele a halált, az szilárd reménysége. Hogy hogyan, az még titok. Csak az bizonyos, hogy megismerteti vele az élet ösvényét. A titokról majd Isten ránt ja le a leplet, s akkor „örökké" tartanak az Istennel való életnek a gyönyö-rűségei. Hiszen az az igaz élet, hogy „megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust" (Ján 17:3).

42

22. zsoltár

ÉN ISTENEM, ÉN ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL ENGEM?

A szöveg

1 A karmesternek. Az ajjelet hassahar szerint. Dávid zsoltára1.

2 Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Miért van távol szabadulúlásom, amikor jajgatva kiáltok?

3 Istenem! Kiáltok nappal s te nem felelsz, éjjel is — akkor sem hallgathatok.

4 Pedig tev a Szent, trónolsz Izráel dicséretei fölött.

5 Tebenned bíztak atyáink, bíztak s megmentetted őket.

6 Hozzád kiáltottak s megmenekültek, benned bíztak, s nem szégyenültek meg.

7 De én nem ember, — én féreg vagyok, emberek gyalázata s a nép megvetettje.

8 Gúnyolódik rajtam, aki csak lát engem, ajkát biggyeszti, a fejét csóválja.

9 „Az ÜRra hagyatkozott: mentse hát meg, mentse ki, hisz kedvét lelte benne!"

10 Te hoztál ki az anyaméhből, anyám emlőin biztattál engem.

11 Rád hagyatkoztam az anyaöltől fogva, anyám méhétől te vagy Istenem.

43

12 Ne légy távol tőlem, mert közel a vész, mert nincs, ki segítsen!

13 Hatalmas bikák vettek körül engem, Básán erősei körülfogtak engem.

14 Föltátották rám szájukat, mint marcangoló, ordító oroszlán.

15 Elömlök, mint a víz, kimarjultak összes csontjaim,

szívem olyan lett, mint a viasz: megolvad belsőmben.

16 Torkom2 kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt —

a halál porába fektettél engem.

17 Kutyák vettek engem köríil, rossz emberek közössége3 kerített be,

átfúrták4 kezem-lábam. 18 Meg tudnám számolni5 minden csontomat,

ők meg csak néznek, bámulnak rám. 19 Megosztoznak ruháimon,

és sorsot vetnek a köntösömre.

20 Csak te ne légy távol URam! Erősségem, siess segítségemre!

21 Mentsd meg fegyvertől éltemet, kutyák karmából egyetlenemet!

22 Szabadíts meg az oroszlán torkából, bölények szarvaitól! — Válaszoltál nekem.

23 Hadd hirdessem neved atyámfiainak, és dicsérjelek a gyülekezetben!

24 Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób minden magva, dicsőítsétek őt,

reszkessen tőle Izráel minden magva! 25 Mert nem veti meg és nem

utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját tőle,

meghallgatja, ha hozzá kiált.

44

26 Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben. Fogadalmimat megadom az őt félők előtt.

27 Esznek az alázatosak és betelnek, dicsérik az URat, akik őt keresik.

Éljen szívetek igen soká!

28 Majd rá emlékeznek és megtérnek az ÜRhoz a föld szélső határai mind,

és leborul színed előtt a népek minden nemzetsége.

29 Mert az ŰRé a királyi hatalom, uralkodik a nemzetek fölött.

30 Esznek és leborulnak a föld minden hatalmasai, térdet hajtanak előtte mind a porba szállók,

és aki lelkét nem tudja életben tartani. 31 Öt szolgálják az utódok,

nemzedékek beszélnek az ÜRróI. 32 Eljönnek, s hirdetik igazságát egy leendő népnek,

hogy ő cselekedte ezt. 1 Vö. a Bevezetés 3. §. 1. 13. 16. pon t ja i t ! —

2 Az M-ben „e rőm" n e m illik az á l l í tmányhoz. A para l le l izmus m e m -b r o r u m is az ado t t ford í tás t (hikki) t ámasz t ja a lá . —

3 A „gonoszok serege" he lye t t a „közössége" v a g y „gyülekezete" fo rd í tás t a j án lom, m e r t a h é b e r 'édáh szónak n incsen sereg v a g y csapat je lentése (vö. Le lk ipász tor 1955. 181). M é g akkor sem, ha

a néme t szövegek i t t m i n d e n ü t t a „Rotte" szót ha szná l j ák (Kraus , Psa lmen 1,174). A p róbak iadás is az egyedül he lyes nyelvi és exe -getikai úton ha lad t , a m i k o r a „közösség" szót haszná l j a ezen a helyen, a gonoszok helyet t ped ig a k i fe jezőbb „rossz e m b e r e k " fo rd í tás t választot ta . Hiszen a z i t t szereplő hif. pa r t i c ip ium t ö b b es -száma azokat az e m b e r e k e t ér t i , ak ik a rosszat cselekszik. H a el -l en t é tpá r j á r a , a „ jó" - ra (thób) gondolunk, a k k o r mélyebb teológiai vonatkozásai t is m e g é r t j ü k . —

4 A 17c vers fo rd í t á sa m é g több p rob lémát okoz. Nötscherhez h a -sonlóan egy lca'r igét t é te lezünk fö l ka'ri a l a k b a n s ennek a j e l e n -tése va lóban „á tszúrni" , „k i lyukasz tani" . De v a n egy kárá ige is, ame lynek szintén hasonló j e l en tése van (vö. Köh le r , Lexicon, 454),

pl. Gen 26:25; f ü l e t kinyi tni , k i lyukasz tan i : Zs 40:17. Hogy ez t a helyet n e m ve t t ék föl az ú j t e s t á m e n t o m i szenvedés tör téne tbe , az

még n e m érv e fo rd í t á s he lyessége ellen. — 5 GSHie ezen a he lyen így f o r d í t a n a k : „meg t u d j á k számlálni" .

45

Műfaja és tartalma

A 22. zsoltár irodalmi m ű f a j szempontjából individuális panaszdal. Ε tekintetben sok más panaszdallal rokon, ame-lyekben a zsoltáros szabadító Istenének a segítségéért kiált és sóhajtozik. Annyiban m á s ez a zsoltár a rokon zsoltárok-hoz képest (31, 69.), hogy nem annyira ellenségének a sorsa és magatartása érdekli, min t inkább sa j á t viszonya Istenhez.

Egyébként már a múlt század közepén megállapították,, hogy a 22. zsoltár két egymástól merőben ellenkező hangu-latú részre tagozódik, a) 2—22: az igaz ember szenvedése (1—19); b) Dicséret és hála Isten segítő közbelépéséért (23—32).

Valószínűnek kell ta r tanunk Krausnak (Psalmen I, 177) azt a föltevését, hogy az áldozati lakomákon énekelték ezt a zsol-tárt, amelyre a szegényeket is meghívták (vö. 27. v.).

Az ige Az igaz ember szevedése (1—19). — Mint már említettem,

a zsoltár első felében az a nagy probléma foglalkoztatja a zsoltárost, hogy miért szakadt meg életközössége Istennel, miért hagyta el Istene. Kétségbeesett helyzetét, szenvedései-nek nagyságát és mélységét, szinte reménytelennek ítélt helyzetét akar ja érzékeltetni, amikor megkettőzi segélykiál-tását: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el e n g e m . . . " (2. v.). „Az ember nem t u d j a megérteni, mit jelent elhagyva lenni Istentől. Zsoltáromban (azaz a 18. zsoltárban) sokat ír-tam erről, de csak Isten tudja , hogy mennyire találtam fején a szöget. . . csak akkor t ud juk megérteni, mit jelent Istentől elhagyatva lenni, ha tud juk , mi az Isten. Isten pedig Élet, Világosság, Igazság, Bölcsesség, Igazságosság, Jóság, Hata-lom, ö röm, Békesség, Boldogság és Minden Jó . . . Krisztus a saját szemében is hasonló volt az elhagyott, elátkozott bű-nöshöz, istenkáromlóhoz és elátkozotthoz, még ha bűn és vé-tek nem is volt benne. Hiszen nem játék, nem tréfa , nem szélhámosság, ha azt mondja »elhagytál engem«. Valóban el-hagyatott volt minden dologban, ahogyan elhagyatott a bű-nös, ha v é t k e z e t t . . . " (Luther: WA 5, 602, 14—28; 605, 34— 606,9).

46

Az elhagyatottság tartós. De nem szakít Istennel (Jób 2:9). Panasza, segélykérése, imádsága éjjal-nappal hangzik (3. v.). A minden „hallgatás" ellenére meglévő alapja, hogy az az Isten ma is az Izráel népévé és gyülekezetévé pecsételő Is-ten. Ott trónol Sión fölött (Zs 99:3, És 6:3, 57:15). Ez az Isten szent, magasabb az egeknél (Zsid 7:26). Hogyan közeledhet a bűnös ember ahhoz az Istenhez, akinek trónusáig csak népé-nek dicséretei juthatnak el (4. v.). De ezek a dicséretek ép-pen azért szálhatnak Isten trónusához, mer t szabadító, meg-váltó Istenként bizonyította meg magát népe történetében: Kihozta Egyiptomból, csodásan vezette a pusztában és ígé-retei betelj esi téseként „gyülekezetté" formálta . Vele van né-pével a történelem minden sorsfordulóján. Ez az Isten tehát nemcsak a „szent" távoli, hanem a csodálatosan „közeli" Is-ten is.

Háromszor fordul elő az 5—6. versekben a mondat: t eben-ned b í z t ak . . . s megmentetted őket". Az Izráelnek adott se-gítség megvigasztalja az egyes embert is és bizalommal tölti el a kísértések félelmetes óráiban. Ez a bizalom emeli ki a kétségbeesésből és ád neki biztonságot ahhoz, hogy ennek a „bizodalmas hitnek" (fidutia) az alapján kiöntse a szívét. Hiszen tagja annak a gyülekezetnek, amely az ígéretek ho r -dozója és „magva" az ősöknek, akiknek imádságát és bizako-dását annyiszor meghallgatta a szövetség hűséges Istene.

A 7. versben újból a maga egyéni helyzetére tekint, életé-nek nem emberi, hanem a porba tiport méltóságára: „ . . . nem ember, én féreg vagyok". Ez a babilóniai zsoltárokból is is-mert kép emlékeztet az Ebed Jahve alakjára (És 53) és Má-sodik Ésaiás kijelentéseire Izráelt illetően: „Ne félj, f é r -gecske Jákób, . . . é n megsegítelek" (41:14. Vö. És 42:19kk, Jób 25:6). A további mondatok már nem a szenvedést részle-tezik, hanem a szenvedés előidézte szégyent. Hiszen az akkori emberek megítélése szerint a szenvedés Isten közvetlen b ü n -tetése. Isten hagyta el azt az embert, aki ilyen nem emberi helyzetbe kerül t s erre emlékeztetik most ellenségei (8—9). Gúny és csúfolódás kíséri „ellenségei" részéről, ka ján t a -náccsal látják el, amelyet ő maga idéz a 9. versben (vö. Zs 37:5, Péld 16:3). Az ironikus tanács mögött azonban az a vé-lemény húzódik meg, hogy Isten úgy sem fog rajta segíteni.

47

Környezete tehá t az Istenbe vetett hitében támadja meg a zsoltárost.

Ez a támadás erőgyűjtésre buzdítja. A panasz újból elhall-gat, Istenire tekint , de nem az ősök történetében értékeli Isten cselekedetét, hanem saját életén. Itt is azt kell látnia, hogy Isten születése pillanatától kezdve ott volt mellette: a „gratia praeveniens", Isten megelőző kegyelme dolgozott érte, mi-előtt ő még ráeszmélt volna életére. Születése pillanatától kezdve Isten kezében van élete (10—11).

S ebben a pillanatb